A nagy kérdés, a művészettörténeti folyamatosság és a hagyomány /Hagyomány/ rendje /Rendje/ közti feszültség, valamint a vallásos (pogány és nem-pogány) mágikus, misztikus megközelítések együttes használata, és ennek jogossága. A megidézettek közt van Wilhelm von Gloeden /platonikus prefigurációk/, Austin Osman Spare /Zos Kia kultusz/, a neves és névtelen ikonfestők /Tarkovszkijnak ajánlva („Icons for Tarkovsky” címmel)/, Arnulf Rainer /általa utalva a body art-ra, és bécsi akcionizmusra/, Kepes, Moholy-Nagy /lichtkunst/, a Neue Slovenische Kunst /IRWIN, Laibach/, valamint József Attila /a Selbst önnön visszavonatása/. A lista látszólagos eklektikája mögött a képzőművészeti és költői érzékenység hasonló intenzitása, és az inspiráció személyes vonatkozásai adhatnak alapot.
Külön érdekessége a képegyüttesnek, hogy egy része hagyományos negatív-alapú nagyítás /”Felfénylések”/, nagyobbik része számítógépes print, melyben egyfelől megjelenik a szkenner manipulációja által létrejövő sajátságos elektrografikus látásmód /Spare, Rainer/, másrészt a digitális, utólagos képi manipuláció különböző, összetett hatásaival is dolgozom /J. A./. Előfordul, hogy a hagyományos fotó-technikát /Gloeden-reprók formájában/ veszem alapul, és egyszerre festői, anyagi-szenzuális-alkémisztikus és számítógépes-digitális eszközökkel is élek.
Ám számomra mindez „csak” külsődleges, viszonylagos a képi mágia, szentség és átkozottság viszonylatában vizsgálva a személyes vágyképek, égi eikónok, és „köztes lények”, esszenciák és szubsztanciák alkémisztikus átváltoz/tat/ásában. Az út nyitva áll a transzmutáció és transzszubsztanciáció előtt is.”
Kecskés Péter
Megnyitó szöveg Kecskés P.Éter Re-sur_Rex*I.T. c. kiállításához
Mintha hommage-kiállítás lenne, de ez még munkacímnek is rossz. A fölvonultatottak: József Attila, Austin Osman Spare, Wilhelm von Gloeden, a Neue Slovenische Kunst, Arnulf Rainer, Kepes György, és az ikonon keresztül Tarkovszkij azért lett megidézve, hogy ami összeköti őket, az csapattasson ki tisztább formájában!
Amint el lehet sütni, a magaskultúra lerángatásaképp az egész posztmodernről beszélve: a popkultúra önmagához nyúl – Kecskés esetében nem lehet érvényes. Sem az értetlen, sem a paródia célú jelentéskioltó visszhangozás, sem a megakadt, ám magasztos hagyományhoz fölzárkózni igyekvés nem mondható el a Re-sur_Rex*I.T.-ról. Ahogyan a Laibach „kijavítja” a „Life is Life” popslágert mozgalmi himnusszá, talán kissé ahhoz hasonlóan veszi Kecskés alapanyagként a fönt említetteket. Kellő tisztelettel, de nagyon eltökélt dúsítási programmal keresi retortájába azt, amiben legalább volt valami.
Alkémiai varázstudományát lényegében megfogni saját magának valószínűleg sikerül, és ez titok, ugyanúgy, ahogyan a művek technéje is jobb, ha az marad. Hiszen hiába lehet a műítész szemtanúja a fényképezőgép sorozatos elsütésének, a lényegi történések nem két szemünk szórakoztatására folynak. A fényérzékeny réteg egymás után magára sülő ábráit ugyanúgy, ahogyan a szkenneren táncoló eredetit is nem vagyok meggyőzve arról, hogy kizárólag a képzőművész állampolgár és a keze irányítanák…
Ha a munka eredményét tekintjük, valóban alkémiai párhuzam jöhet szóba legelsőként: szerintem Kecskés áldott, mert a munkáit látva csak a Szépet látom. Ez nem a kanti, individualista cérnaszálon függő szépség, szögezem le. Itt a venustas – a bolygó képviselte princípium eszenciája lehet a cél. Ez bizony független, szuverén és objektív, akár a 100%-os tisztaságúhoz közelítő réz. A többszörös expozíció lehet egy mai megfelelője az anyag tisztulása végett folytatott hosszas kínzásának. Éppen nem elpusztítja a művészetet ezáltal, noha így is értelmezték Kecskés munkamódszerét.
Ezen túl megkockáztatom azt is állítani, ahogyan a szkenneren húzott kép víztükrön tündöklő vízióvá lényegül át, ebben sikerül utánoznia azt a folyamatot is, ahogyan egy összemlékezetben e képszerű kulturális értékek léteznek: magának a hagyománynak a működési elvét látnánk itt ily módon ábrázoltan.
Alkotásainak semmi köze a felvilágosodás óta uralmat nyert művészeti diskurzushoz. E kiállításával is azokat gyűjti egybe, akik valahol szintén ez alól kilógnak, vagy szembemennek vele. Ezek után furcsálljam, hogy itt vagyunk a magyarok fővárosában, és beszélgetünk?
Paksi Endre Lehel