Hamvas Béla azért tartja különösen fontosnak, hogy a reneszánsz festészet alapszíne a lila, mert egy kevert koloritról van szó, melyben találkozik a vörös vérű élet és az égszínkék tudat, ami felette lebeg. Kecső Endre Regenesis című kiállítása arra tesz kísérletet, hogy visszahozza a kortárs művészetbe ezt a duális tonalitást: nem véletlen, hogy a mottószerű kifejezés annyira emlékeztet a regenerálódásra, a gyógyulásra, az újjászületésre.
Mert míg a keresztény eszkatológia csak egy nagy „tiszta lapot” ismer, ha az özönvízre gondolunk – és eltekintünk a túlvilágtól, mely lemond a testiség vöröséről –, addig az antik misztikum tele van újrakezdésekkel. A Balti-tenger partjaitól az Indiai-óceán szigeteiig – a Mediterráneumot felölelve – évezredekig tartotta magát a hit, miszerint minden katasztrofális, apokaliptikus esemény egyben örömünnep is, hiszen alkalmat ad a bűnök lemosására.
A vég és kezdet szétválaszthatatlan komplementer, egyik nincs meg a másik nélkül, így a tudat felül kell kerekedjen a húson. El kell fogadnia, hogy a fejlődés áldozattal jár, és kijelölt célját csak alázaton át érheti el. Az út persze nem egyenes, hiszen a lét körszerűsége spirállá változik, ám a csigavonalak ornamentikája arannyal keretezi az új nap hajnalát.