Ám a festő életművének egésze, köztük a „Fejek” jó része is szinte ismeretlen Magyarországon. Nem véletlen, hiszen Birkás 1985-től egyre gyakrabban és hosszabban dolgozott külföldön. Nagyszabású egyéni kiállítása utoljára 1994-ben volt Budapesten; ezt egy 1997-es bécsi bemutató követte, mely összefoglalta festészetének addigi fejleményeit.
Az azóta eltelt egy évtizedben németországi, illetve bécsi, párizsi galériákban, kiállítóhelyeken voltak láthatók új képei. A hazai szcéna ezért nem kis meglepetéssel (sőt értetlenséggel) fogadta Birkásnak az ezredforduló körül készült új képeit: könnyedén megfestett, nagyméretű, realisztikus portréit, melyek mintha szöges ellentétben álltak volna korábbi, itthon ismert festményeivel.
Birkás mára azonban még tovább távolodott absztrakt ováljaitól, egészen az – először a budapesti Ludwig Múzeumban kiállított – társadalmi-politikai tartalmú, sokszereplős, narratív jelenetekig. Ami váratlan fordulatként mutatkozhat némelyek szemében, valójában Birkás következetes művészi és festői programjának hozadéka; egy olyan életműé, mely szüntelenül a festészet (és a festő) mibenlétére, szerepére, céljaira kérdez rá, s ily módon nem marad statikus, hanem állandó változásban, mozgásban van.
Birkás képei a művészet és a művész önanalízisének hozadékai (de nem pusztán dokumentumai), a festészethez, és ezen belül is elsősorban a portréfestészethez való intellektuális viszonyát tükrözik, és ez a viszony, az önreflexió foglalja egyetlen ívbe Birkás különféle korszakait, első pillantásra következetlennek vagy radikálisan újítónak, provokatívnak tűnő műveit. Ez a retrospektív kiállítás nem pusztán az életmű válogatott darabjait sorakoztatja egymás mellé, de szándékaink szerint rámutat erre az ívre is: Birkás festészetének konceptuális, teoretikus alapjaira, az életmű alakulását meghatározó kérdésekre az 1975-tol 2006-ig készült, többféle műfajú, technikájú, igényű művekben.