Azt már fennhangon mondta: tudod, ahogy a Hercegnőkben van. Aha, vagy úgy. A lányom egy általam kevéssé támogatott, nem tiltott, szimplán megtűrt periodikára tett utalást. Nevezett lap a Walt Disney rajzfilmjeiben szereplő klasszikus mesehősnők sorsát követi nyomon, s vele ezzel együtt ugyanazt az uniformizált, könnyed, könnyen szerethető, így simulékony víziót kínálja a gyereknek Kelet-Európában, az Államokban, de nyilván Hongkongban is. A karakterek állandó színekben tündökölnek, Hamupipőke kékben, Csipkerózsika rózsaszínben, míg pl. Bell a Szépség és a Szörnyetegből aranysárgában. Ikonográfia kezdőknek, mondhatnánk, ha erről lenne szó, de tudjuk, egyáltalában nem erről van szó, hanem a fogyasztásról, a példányszámról, a konzum kultúráról.
Így lesz egyszerre hidegre téve a jó öreg Grimm-testvérpár és a gyerek fantáziája. De az a jó, hogy a felnőtt képes dönteni afelől, hogy mit etet meg a gyerekkel. Szó szerint és átvitt értelemben is, amiből az is következik – bízzunk benne – , hogy először a szülő fogja az elcsépelt recepteket felülírni, nem a McDonald’s.
És akkor el is jutottunk a könyvesboltba, a könyvespolcokhoz, a választékhoz, ami vegyes, és a szülőhöz, akinek egyik kezében könyveskosár, a másik kezében Roskó Gábor kifestőkönyve. S ajkán – félig akaratlan – a bűvös szó: „hoppá”.
Azt gondolom, hogy Roskó Gáborban és Szilágyi Pálban, amikor megálmodták ezt a sorozatot, a művészi és pedagógiai felelősség mellett a „hoppá” effektus előhívása munkált, Tha last five thousand years a mimikri eszközével él, elvegyül a sokszor sekélyes kifestők, fejlesztő- és gyakorló füzetek között, és csak közvetlen közelre lépve hozzá, kézbe véve, fedi fel sajátos, csak rá jellemző értékeit.
Roskó Gábor füzetének alternativitását először ez a „hoppá” fogja jelezni. A „hoppából” amúgy könnyen születhet vásárlás, a füzet ára baráti, s hogy aztán odahaza a kifestőkönyv jótékony működésbe hozza a gyereket és a felnőttet egyaránt.
A kiadványnak három fontos pedagógiai mozzanata van: kommunikáció, cselekvő kreativitás és a fantázia-serkentés. Talán nem hajánál fogfa ráncigálom elő, de Roskó kifestőkönyve továbbviszi a mester, Erdély Miklós pedagógiai, művészetpedagógiai életművének sarkköveit. S itt elsősorban Erdélynek az 1970-es években megvalósuló, a fantázia és a kreativitás fejlesztésére tett kísérleteire gondolok, hiszen Roskó grafikái sem kínálnak egyértelmű megoldásokat, nem él klisékkel. Didaktikus mankók sincsenek a rajzok mellé helyezve, és mivel Roskó Gábor világa nem előre gyártott panelekből építkezik, mint a korábban említett kiadványok, az megannyi kérdést indukál, a megannyi kérdés pedig megannyi verbális és vizuális választ.
Kérdés és válasz, a pedagógia kulcsszavai. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert Roskó grafikáit, festményeit vagy szobrait szép, okos, nyitott mondatoknak gondolom, és ez a nyitottság abban fog segíteni, hogy a füzet fölött egészséges interakció jöjjön létre gyerek és gyerek, gyerek és felnőtt, felnőtt és felnőtt között, mint ahogy például meseolvasáskor lenni szokott, amikor a hallgató és a mesélő rövid időre kilép a történetből, hogy értelmezzék az olvasottakat, hogy aztán a megnyugtató és felszabadító értelmezéstől megerősödve minél gyorsabban visszatérhessenek az eseményekhez.
És végül beszéljünk a kiadvány művészi és kortárs művészeti aspektusairól. Látszólag végtelenül egyszerű 40 rajzban egy ilyen hatalmas történetet felvázolni. Maguk a rajzok is felesleges bonyodalmak nélkül valók. Nyilván nem is lehet, bevégezhetetlen ügy ez, a művész csak úgy teljesítheti be a küldetését, ha a személyén keresztül mutatja be a történetet, a zsidó létet, a zsidó vallást és kultúrát, az aktuál politikai eseményeket. Amikor Roskó segítségével bepillantást nyerünk Mózes könyveibe, vagy a huszadik századba a személyessel (is) találkozunk.
Roskó művészetében a képtilalom elleni szelíd forradalma zajlik, az is képpé lesz nála, ami nem képezhető le, de az is, ami nem is nevesíthető.
A The last five thousend years témaválasztása egyébként önmagában is izgalmas egy kelet-európai ember számára, ha zsidó azért, ha nem zsidó pedig azért. Ezért ez a füzet/könyv akár alkalmas lehet arra is, hogy végre közösséget teremtsen az együtt- vagy egymás mellett élésünkből, és ez nem afféle lózung, hanem egy nyílt, tiszta, pozitív és progresszív gesztus.
Roskó most megjelent grafikai sorozata jól illeszkedik eddigi pályájához, illusztrációihoz, talányos festményeihez, az És-ben megjelent Roskó Gábor állatkertjé-hez, de nagyon izgalmas a kapcsolata a Ludwig Múzeumban letétben lévő Minjan-nal, a tíz elemből álló, kvázi színtelen, kerámia szoborcsoporttal.
Roskó kifestőkönyve, talán már ennyiből is kiderült, nemcsak grafikai kiadványként, kifestőkönyvként értelmezhető, hanem kortárs művészeti projektként is, amely komoly kérdéseket görget maga előtt. Hogy a legkézenfekvőbb dilemmákkal kezdjük. Miképpen is viszonyuljunk, miképpen is használjunk egy kifestőkönyvet, ami nyilvánvalóan több annál. Kifesthető vagy nem? Az alkotó jelzi a könyv műfaját, de meglehet, ez csak játék a szavakkal. Nyilván nem muszáj feloldani ezeket a dilemmákat, nyugodtan át is léphetünk rajtuk, miközben a dilemmák létezése, önmagában is hangsúlyt ad a sorozatnak, és mi másra, ha nem ilyen hangsúlyokra van szüksége a kortárs magyar művészetnek.
E dilemmákból aztán további kérdések következnek, hol a helye a magas művészetnek, elhagyhatja-e a kiállítóteret, és egyáltalán hol a helye, mi a feladata a művésznek, mire van jogosítványa a befogadónak stb.?
Sőt, felvetődik a kérdés, a füzetben látható rajzok gyerekrajzok-e valójában, és/de van-e egyáltalán gyerekrajz stb., vagy csak művészet és művészi rajz van, és csak a felnőttön, a „nemcsak gyereken” múlik, mit tesz, milyen művészetet, milyen rajzokat a felnőni igyekvő lelkes emberke szeme elé és keze alá? Mindenestre, akár dilemma-feloldásra, akár dilemma-generálásra, én jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe Roskó Gábor The last five thousand years című kifestőkönyvét.
Hemrik László