Katrina Neiburga lett művészt 2009-től – a Staro Riga fény-fesztiválra készített projektje kapcsán – kezdte el foglalkoztatni a bontásra váró, teljesen elhagyatott magasház sorsa.
Személyes élmények és a nosztalgikus emlékezés koreografálja az egykori munkatársak visszatérését és épületbeli sétáját (a művész szülei a Házban dolgoztak, miként ő maga is iskolai újságjuk szerkesztőjeként).
Az elhagyott modernista komplexumban, valamikori munkahelyeiken vezet végig az egykori igazgató, fotós, portás, felelős szerkesztő és konyhai alkalmazott.
Bár a visszaemlékezések többnyire személyes vagy informatív részleteket osztanak meg, számos utalás történik a szovjet médiagépezetet és szerkesztői direktíváit átható abszurditásra és paranoiára.