A kizárólag női főszereplőket felvonultató kisfilmek a női psziché és a jellegzetesen női létélmény problémaköreit igyekeznek feltérképezni, elsősorban a művész személyes gyermek- és fiatalkori élményeire, tapasztalataira, emlékeire reflektálva.
Az emlékezet Tykkä alkotói folyamatának egyik meghatározó eleme, nem csupán az önéletrajzi vonatkozások okán. Magát az emlékezés aktusát speciális filmként értelmezi, amelyet agyunkban játszunk le egyetlen nézőnek – önmagunknak. Így válnak emlékfoszlányai, álmai fejben kidolgozott, megvalósításra váró filmes jelenetekké.
Retrospektív című munkájának alapja az emlékezés mint aktív, tudatos cselekvés: a már jelentős karriert maga mögött tudó művész szubjektív leltárt készít hivatása legfontosabb eszközeiről, a pályáját végigkísérő kamerákról és fényképezőgépekről. Az emlékezésmunka során a szakmai és privát emlékezet összemosódik, amelyet a művész elbeszélése közben fel-felvillanó családi filmfelvételek is hangsúlyoznak.
A kiállításon bemutatott két legkorábbi, még egyetemi évei alatt készült videóműve, a Gyűlöletem haszontalan és a Még mindig szeretek gyűlölni a művész anorexiával folytatott küzdelmét dolgozza föl. Az akár önterápiás eszközökként is felfogható alkotások központi tematikája – a testképzavar, a fizikai és pszichikai önelfogadás, a test kényszeres kontrollja, valamint általánosságban a kollektív és individuális testtel kapcsolatos félelmek – későbbi műveihez is háttérként szolgált.
A test feletti kontroll és annak legközvetlenebb manifesztációja, a testedzés vagy sport végigkíséri Tykkä munkásságát. Szereplőivel sokszor találkozunk valamilyen sporttevékenység vagy fizikai megerőltetés közben, ilyen a futásból visszatérő fiatal lány (Lasszó) vagy az Erő elszántan küzdő bokszolónője.
Az Óriás című dokumentum jellegű kisfilmben a sport központi szerepet kap: egy romániai bentlakásos gimnasztikai lányiskola fegyelmezett, korlátok közé szorított életébe nyújt bepillantást. A célirányos megzabolázás folyamatát kíséri végig a Modorosság a föld felett című videó is egy nyers, kirobbanó erejű élőlény, a lipicai mének dresszúráján keresztül. A tökéletesen esztétikus, ám mesterkélten kifinomult fizikum – a gondos szelekció és hosszú évek kemény edzésének eredménye – itt az élő test ősereje fölötti civilizációs kontroll szimbólumává válik.
Egy-két kivételtől eltekintve Salla Tykkä filmjei nem tartalmaznak sem dialógust, sem narrációt, legfeljebb szűkszavú írott megjegyzések, bevezető gondolatok segítik az értelmezést. A nyelv helyett a képek, a határozott gesztusokkal körvonalazott cselekmény, az ikonikus filmzene és az ezek által előhívott filmes műfaji utalások töltenek be jelentéshordozó szerepet.
Az atmoszférateremtés egyik leghatékonyabb eszköze a tudatosan kiválasztott zene. Tykkä gyakran a filmművészet legikonikusabb filmzenéit használja föl, amellyel automatikusan az adott műfaj világába repíti a nézőt, felébresztve a filmhez kapcsolódó speciális elvárásainkat, amelyeket aztán határozott eszközökkel le is rombol.
Salla Tykkä az 1999-es, ödipális jelentésrétegeket hordozó Erő című munkájában a törékeny bokszolónő – maga Salla Tykkä – és tagbaszakadt férfi ellenfelének kiegyenlítetlen küzdelmén keresztül a férfi-női hatalmi viszonyokat az apa-lány kapcsolat vonatkozásában térképezi föl. A bevezető szöveg tanúsága szerint a művész „anyjáról akart alkotni valamit, de mindig csak az apja jutott eszébe”.
A videóhoz felhasznált két zenei betét egyfelől a 20-as évek tipikus bokszfilmjeinek kliséit idézi, másrészt a 60-as évek egyik klasszikus bokszeposza, a Rocky hangulatát emeli át. A lehetetlen ellenféllel kitartóan küzdő fiatal nő már pusztán a férfias sportban való helytállással rést üt a megidézett műfajok tesztoszteronszagú emlékművén. Győzni azonban egyik fél sem győzhet. A gong megszólalásával mindketten elhagyják a ringet eredményhirdetés nélkül. A férfi és női princípium harcát senki nem nyerheti meg, a meccset újra és újra le kell játszani.
Diplomamunkája, a 2000-ben készített Lasszó című kisfilm zenei betétje révén a klasszikus westernfilmek életérzését megidézve szintén a férfi-női kapcsolati struktúrákat boncolgatja. A film főszereplője, a gyermekkor és a felnőtt lét határán álló fiatal lány véletlenül titkos szemtanúja lesz, ahogy egy fiatal férfi elmélyülten gyakorolja akrobatikus lasszóbravúrjait, és fellobban benne az érzéki vágy első óvatos szikrája.
Ez a vágy azonban szinte azonnal átfordul tagadásba, ahogy a lány könnycseppel az arcán elfordul, majd maga mögött hagyja a felkavaró jelenetet. A kapcsolatteremtés lehetetlensége felett érzett szomorúság váltja ki a fájdalmas felismerést, hogy nem lehet részese a fiú intim világának. A westernekből oly jól ismert férfi-női viselkedésformák kettőssége, a magányos, zárkózott hős és a passzív, csendes megfigyelő esete játszódik le itt a szemünk előtt.
A fotóművészet a filmmel párhuzamosan végigkísérte Salla Tykkä pályafutását. Fotósorozatai gyakran a velük egy időben készült videómunkák ikertestvérei, mégsem beszélhetünk egyszerű filmes állóképekről vagy szettfotókról. Önálló gondolatok, ötletek ezek, még ha ugyanannak a gondolatfolyamatnak is a termékei, a filmes történetek világának más szemszögből és eszközökkel megközelített vizuális kísérletei. A kiállításon látható fotósorozatok szintén a bemutatott videómunkák logikai rendszerébe illeszkedő kísérletek, gondolatfoszlányok.