Diplomamunkája híressé vált festmények feldolgozása volt, mint például Jacques-Louis David Marat halála, Édouard Manet Reggeli a szabadban vagy Olympia című festményei, ahol a muvésznő kortársai válltak a képek szereplőivé: mobiltelefont használnak, Marat nem hal meg, Olympia testén pedig a napozás következtében fürdőruha nyomai látszódnak. Ezek a képek határozott és eredeti stilisztikával rendelkeztek, felfedezhető bennük a muvésznő később kiforott ismertetőjegyei: az akrilllal a vászonra festett síkszerű színfoltokat egy erős, grafikai kontúr emeli ki az általában egységes háttérből. A festési folyamatot fotótanulányok előzték meg, modelljei legtöbbször a művésznő közeli ismerősei, barátai, akikhez különböző érzelmi kapcsolat fűzte.
Bogacka művészetében bekövetkező változásnak 2004-ben a Legrövidebb út hazafelé (Swietlica Sztuki Raster, 2004) című kiállításon már kézzelfogható jelei voltak. Képei – szemben a pályája elején festett figurális-narratív festményekkel – megszűntek egyértelműnek lenni, megjelent a tudatalatti vizsgálata. Eltűnt a korábban oly jellegzetes kontúr, és egy határtalan, megfoghatatlan, olykor absztrakt világ tárult fel. A képeken szereplők saját világukba zárkózva, nehezen definiálható pszihikai állapotokban és hangulatokban kerültek ábrázolásra. Arcukat hajukkal takarják el.
2006-tól, többek között a Szív (Galeria Raster, 2006) és a Szívem másik fele (Galeria Potocka, Kraków, 2007) című kiállításokon Bogacka festményei mind témájukat, mind színvilágukat, mind kompozíciójukat tekintve többsíkúvá válltak. Ekkor már határozottan megfigyelhető, hogy az egyszerű figurális jelenetek egymással párhuzamosan zajló történések sorozatának adták át helyüket. A narrációs folyamat megfejtése a befogadó feladata marad. A művésznő mintegy leselkedve a függöny mögül tekint a világra, az arcba hulló haj, egy nyitott száj, vagy saját combjai közül leselkedve.
Fokozatosan elhagyva tehát a figurális ábrázolásmódot, Agata Bogacka művészetét absztrakt és konceptuális munkák kezdték jellemezni. Metaforikus, szubjektív terek és tájképek születtek, melyek közül a Platán Galériában láthatunk most néhányat, és tehetünk egy képzeletbeli sétát ezeken a személyes, de nem idegen tájakon.