Sivatagi fogadó 2

Az installáció egy metaforikus helyzet-rekonstrukció, amely megkísérli tárgyiasítani Howard Hughes – a milliárdos – különös magányát, egyszersmind azt az élménysort, melyet véleményem szerint mindannyian átélünk a magányban.

Hurokszerűen önmagukba visszatérő gondolatsorok, az abszolút időtlenség, vagy éppenséggel a végtelen lassúvá kitágult idő megtapasztalása, amikor a dolgok és a világ körvonalai csak tompán, vagy egyáltalán nem érzékelhetők.

Amikor bírtokolt dolgaink, az addig felhalmozott tudásunk és tapasztalatunk, vélt vagy valós eredményeink lényegtelennek és kicsinyesnek tűnnek, amikor a világ végtelenül távolivá zsugorodik, amikor az önkifejezés teljesen értelmetlenné válik.

A magány egy transzcendentális láz – a létezni akarás határa.