Ősz van. Ahogy a fény kevesebb lesz, úgy több a csend. Az elnyúló árnyékok a keretbe zárt testeket, emlékképekből domborművekké merevítik, az elmosódott formákat kérgekké szilárdítják – kongnak az ürességtől, szabad utat adva a képzeletnek, hogy az megtöltse őket.
Az időjárás változása újra keretezi világunkat, a borús idő melankóliáján alig enyhítenek technicizált környezetünk neonfényei.
Ebbe a ködbe húzódunk vissza. Befelé fordulunk és kifelé nézünk, az ablakból bámulva, miközben azon túl, a novemberi táj is télire vált.