Siklódy Fruzsina munkáinak középpontjában az ember és épített környezete közötti kapcsolat áll – különösen az, hogyan hagy lenyomatot az ember a térben, és miként tükröződik vissza jelenléte éppen a hiányon keresztül. Az elhagyatott vagy átalakuló terek – bútorok, struktúrák, elrendezések – az emberi jelenlét érzetét, a várakozás, a rejtőzködés és az elmúlás hangulatait hordozzák magukban.
Siklódi Fruzsina Erzsébet alkotásai alapját a szocializmusból hátramaradt betonépületek kerülnek fókuszba, melyek stilizált, konstruktív formavilága és nyers anyagszerűsége a brutalizmus esztétikáját idézi. Ezek az építmények nem csupán egy letűnt kor vizuális és ideológiai lenyomatai, hanem a mai világ reflexióinak alanyai is: folyamatos újraértelmezés alatt állnak funkciójukban, jelentésükben és térbeli szerepükben.
Az ábrázolt terek és épületek monumentalitásuk révén szakrális karaktert öltenek, amelyek a kontempláció, a meditáció és a belső reflexió tereiként értelmezhetők újra. A tér és idő fogalma párhuzamos síkokként jelenik meg a munkákban: a kimerevített pillanatokban az ottlét és nemlét feszültsége válik érzékelhetővé. A valóság elemeiből kiindulva olyan absztrakt terek jönnek létre, ahol a tárgyak új kontextusba helyezve válnak az emlékezés és belső reflexió hordozóivá.