A címadó sorozat különböző méretű festményekből áll, amelyeken erős szélben próbálnak megkapaszkodni vagy előre haladni az ábrázolt alakok. Azoknak a kérdéseknek a megválaszolását, hogy mi ez a szél, minek a szele, a változásé vagy az állandóságé, avagy valami másé, a nézőre bízom…
A kiállítás legfontosabb kérdésfelvetése, hogy ma Közép-Kelet-Európában milyen érzés kortárs képzőművésznek, festőművésznek, identitását, nemzeti önazonosságát fontosnak tartó értelmiséginek etc. lenni. Ez az érzés, amely számomra egyszerre hol nyomasztóan pesszimista, hol groteszken komikus és önironikus, szavakkal nehezen meghatározható.
A kiállítás cím utal arra is, hogy a mai kortárs művészeti poszt- és neo(poszt)konceptuális irányvonalakkal, trendekkel „szembe” megy a figurális, narratív, festészeti tradíciókat követő festészet.
Az is egyfajta „árral szemben” hozzáállás, hogy míg a XX. századi képzőművészetben és a mai kortársművészeti diskurzusban is az egzisztencializmushoz és annak poszt-formáihoz általában klasszikusan az absztrakt expresszionizmust és mai utóéletét társítják, én egy teljesen másfajta, figuratív, narratív értelemben közelítem meg ezt a nézőpontot. Anti-avantgardista módon munkáimban nagy szerepe van a művek címének, a témaválasztásoknak, a „történet”-nek, valamint a figurák ábrázolásának mikéntjének is.
Figurális kompozícióim nemegyszer határszituációkban, a lét végzetes, kiúttalan helyzeteiben ábrázolnak emberalakokat. Ilyen körülmények között tárulnak fel sorsszerűen közép-kelet-európai létünk ellentmondásai és kudarcai, amelyeket el kell viselnünk, hogy aztán ennek tudatában folytathassuk utunkat. Szellemi attitűdöm ezért némileg a Gabriel Marcel-i keresztény felfogású egzisztencializmusra emlékeztet, amely az egyént vándorló emberként határozza meg, és az „útonlevés” gondolatát jelöli meg létezésének legegyénibb vonásaként. Az ironikus látásmód miatt ugyanakkor az ábrázolt alakokban felfedezhető egy humorosan „pikareszk” jelleg is.
A kiállítás alkotásai nem nélkülözik a romantikát sem, amely a jelennel összemosódott, ugyanakkor a múlt távolába vesző régi korok vagy talán soha nem is létezett világok iránt érzett nosztalgiában nyilvánul meg…
A Széllel szemben című kiállítás a címben megjelenő állapotot nem kívánja minősíteni, egyszerűen csak annak jelenlétét tudatja a nézővel. Szándékom szerint az alkotások a nézőket gondolkodásra hívják és talán több ábrázolt szituációban is magukra, a maguk élményeire és érzelmeire ismerhetnek rá.
Jakatics-Szabó Veronika