Szépfalvi Ágnes: Monique L.

Monique L. játékból született. Ma azt mondanánk terápiás céllal. Mert a kezdeti zavaros vizekról át tudtam hajózni vele a saját, megtalált térfelemre, tavaimra. 1990-ben végeztem a Képzőművészeti Főiskolán, a rendszerváltás évében. Nem létezett kortárs piac. A figuratív festészet, amiben én jó voltam, nem szerepelt a palettán. „A festészet halott” – kiáltották ki. Tanácstalan voltam.

Ehhez jött egy 4 éves kihagyás, aminek két praktikus oka volt: a gyerekek születése, az anyaság teendői, valamint a szűk lakótér műterem nélkül. 1994-ben költöztünk egy tágas nappalival rendelkező lakásba. Fontos változás volt, hogy van hely! Elkezdtem festeni.

Emlékszem a kínlódásra. Ma már sajnálom, hogy megsemmisítettem azokat a próbálkozásokat. A ‘rossz’ művek nagy lehetőségeket hordoznak. Bizonytalanságomban, hogy hol is kezdjem az alkotást, Nemes Csabának jött az ötlete: legyen egy kitalált személy. Bújjak álnév mögé.

Mondjuk, legyen egy unatkozó diplomata feleség. Francia. Tanult festeni, de nem küzd a karrierért. Ehhez majd ő ad fotókat megfesteni, mintegy feladatként. Így született a Ku-klux-klán-os, a Pénzgyűjtő, a Hasraesés, a Győzelem, stb. Ezekhez a képekhez nem sok közöm volt érzelmileg, így csak a festőiséget élveztem. Felszabadító volt!

Jól esett elgondolni, hogy Monique L. vagyok. Nincsenek anyagi gondjaim, szabadon festek, amit akarok. Nem érdekel a közeg véleménye. Ahogy ez lenni szokott, munka közben önállósodik az ember és saját döntései lesznek.

Míg festettem Monique képeit, vele egy időben született meg az oroszlános sorozatom, ami a Stúdió galériában 1995-ben debütált nagy sikerrel. Nem maradt idő és energia Monique alkotásaira. Betöltötte szerpét.

Fő képnek a kettévágott portrét látom. Egy fotót kettévágtunk és megfordítottuk a sorrendet, a bal oldal jobbra került, a jobb a balra. Szerintem ez a kép mondja el az egész Monique történetet. Ez én vagyok, aki nem lehetek én, (vagy legalábbis így érzem!) ezért összekeveredett a jobb és bal felem.

Felkavar és örülök, hogy Oltai Katának eszébe jutott kikutatni mi is történt. A rendrakásnak fontos szerepe van egy életműben. Köszönöm!

Ágnes

Szépfalvi Ágival közös gyerekeink, Anna és Nina rögtön a tanulmányaink után születtek, a ma megszokotthoz képest hamar lettünk szülők, az összes ezzel járó gonddal és elfoglaltsággal. A 90-es évek közepén, mikor a gyerekek nagyobbak lettek, Ági vissza akart térni a festéshez. Sokat beszélgettünk arról, mit lehetne tenni, hogyan lehetne folytatni a főiskola után „kényszerűen” megszakított munkát.

Úgy érezte, hogy korábbi képeinek világától már eltávolodott, szeretett volna valami újba fogni, de kérdés volt, hogy mibe. Másrészt nehéz volt a szakma látókörébe kerülni. Áginak hiányzott a festés, de a kiállításokon való ácsorgáshoz, „pofavizithez” nem volt túl sok kedve, inkább riasztották a „nyomulások”, úgy érezte, legjobb lenne ezektől megszabadulni és csak a festéssel foglalkozni.

Ekkor támadt az a javaslatom, hogy mi lenne, ha egy közös projekt keretében létrehoznánk egy kitalált figurát, akinek az inkognitója mögé rejtőzve dolgozhatna, megszabadulva a múltbeli súlyoktól és jelenbeli kényszerektől. Ötletelni kezdtünk és kirajzolódott egy női figura, aki tehetséges festő, de nem akar feltétlenül az intézményrendszerbe illeszkedni: ő lett Monique L. a francia festőnő, aki férjével átmenetileg Magyarországon tartózkodik, és a saját kedvére fest.

Izgalmasnak tűnt a kihívás, így belevágtunk a munkába. Ági festette a képeket, és én szállítottam hozzá az ötleteket. Úgy gondoltuk, hogy mindketten azt rakjuk bele, ami az erősségünk, Ági az akkoriban kicsit lenézett festés praxisát élesztette fel, én pedig a konceptuális megközelítést és a team-munka dinamikáját hoztam be. Médiaképeket válogattam, igyekeztem véletlenszerű, egymástól jelentősen eltérő témákat keresni, amelyek a festmények kiindulópontjaként szolgáltak.

Elsősorban olyan fotókra esett a választásom, melyek valahogyan „hibásak” voltak, de legalábbis eltérőek, titokzatosabbak a napi átlaghoz képest. A főiskola évei alatt járt hozzánk néhány külföldi hallgató, és mindig meg voltunk döbbenve, hogy mennyire más észjárással festenek. Mivel akkoriban Nyugaton háttérbe szorult az akadémikus oktatás, érezhető volt, hogy máshogy formálják a figurát és a teret. Inkább „elmesélős” képek voltak, ábrázolásmódjukból hiányzott mindenfajta klasszikus rutin. Volt valami bájos bennük, és mi is ilyen festményeket vízionáltunk magunknak.

A munka során a festői megoldásokat is megvitattuk, és nagyon élveztük a közös gondolkodást. (Nemsokára megszülettek a szintén közös storyboard-ok, amelyekben az együttműködésünk még jobban ki tudott bontakozni.) Ági egyre felszabadultabbá vált, és ez a fesztelenség a képeken is átjött. Párhuzamosan a saját festményeiben is magára talált (1995-ben egy önálló kiállítása volt a Stúdió Galériában ahol az „oroszlános” képeket mutatta be, amit a szakma elég jól fogadott, és 1998-ban, 33 évesen önálló kiállítást rendezhetett a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban a „menyasszonyos” képeiből. Egyre világosabbá vált, hogy a francia festőnő alakja leginkább arra volt jó, hogy felfedezze festői énjét és további útját kijelölje.

Amikor elkészült pár Monique festmény, felmerült, hogy azokat be is lehetne vezetni a képzőművészeti közegbe. Monique kiléphetne az ismeretlenségből a valóságba, és kihasználva hogy a szcéna mindig éhes az újdonságra, elfoglalhatná méltó helyét. Megkerestük Szoboszlai Jánost, gyerekkori jó barátomat, és beavattuk a titkunkba. Nagyon lelkes volt, és onnantól ő is csatlakozott a duónkhoz. Ötleteltünk kiállításokon, cikkeken, azon gondolkoztunk, hogyan lehetne az infó-morzsákat elhinteni az ismeretlen tehetséges festőnőről.

Megalkottuk a fedősztorit: János egy alkalommal véletlenül megismeri a francia diplomatafeleséget Monique L.-t (imádtuk a francia filmeket!), akinek képeit látva megpróbálja rávenni, hogy állítsa ki azokat. Monique eleinte vonakodik, de végül kötélnek áll azzal a feltétellel, hogy nem kell felfednie inkognitóját. Kitaláltunk Monique-nak egy fake cv-t, készítettünk portfóliót, és megkerestük a Francia Intézetet, hogy mit szólnának egy kiállításhoz. Az igazgatónak nagyon tetszett az ötlet, és hamarosan megnyílt Monique első magyarországi tárlata.

Nemes Csaba