Szocmózis

Péli Barna Szocmózis című kiállítása a harmadik alkalom, amikor a galéria egy helyspecifikusan szcenírozott “tömegjelenetet” fogad be, amelynek alanyai purhab-testű figurák vagy “innovatív”, préselt szivacsból készült karakterek.

A kiállítás címének szóösszetételében a szocio- előtag erre az emberi sokaságra utal, rendszerezési igényükre pedig “a rendelkezésre álló tér egyenletes kitöltésére törekvő” ozmózis-elv a mértékadó. Az egyneműsítési eljárásnak az alkotó úgy tesz eleget, hogy a Péli-specifikumnak számító módon küszöböli ki a domináns narratíva egyenes vonalú végigvezethetőségét, amellyel trónfosztja az autentikust, nemcsak a történet egésze, de az egyes figurák szintjén is.

A történetek időbeli kibomlásával az alakok fizikai megjelenése folyton változó tényező, olyan aktuális adottság, amely szabad igazodásait a trash esztétika anyaghasználata is megelőlegezi. Az a vélemény, amely a kritikában Macherey óta a műtárgyak sokszínűségét és a szerkezetükben bekövetkezett alapető törést hangsúlyozza, – amely után a „műalkotás már nem egyesített vagy szerves, hanem szétszakadt alrendszerek, véletlenszerű nyersanyagok és mindenféle impulzusok lomtára”, – tökéletes diagnózist nyújt Péli alkotói gyakorlatára.

Ha visszakanyarodunk a társadalomhoz, amelynek egy szabadon választott szegmensét vagy koncentrált sűrűségét Péli ebben a huszonhárom figurában tárja elénk, azt a hobbesiánus értelemben felfogott emberi nyersanyagot kapjuk, amely az átformálástól, rendbe szedéstől, egységbe rendezéstől válik “politikai testté”.

Péli szándékolatlan politikussága talán a pop kultúra olyan sajátosságából is teret nyer, amely az eredeti jelentettjétől elszakított jelek szabad kapcsolásában még megengedő az eredetivel szemben. Ma a történelemről alkotott tudatunk olyan elven működik, mint a digitális samplerek a zenében; t.i. már nem saját jogon állítják elő az újat, hanem a gyűjtőmunka eredményét fordítják át digitálisba és használják fel remixekbe újrarendezve.

Az olyan klasszikus jelölők mint a kézfelmutatás, a kipa vagy a széttárt láb – tehát Krisztus, a zsidóság vagy Courbet – eredeti kontextusuktól időben és térben is távoli jelölőkkel keveredve hozzák létre azt, amit az egyre kevésbé különváló magas kultúrában a kollázs, a tömegkutúrában a mash-up jelent. A ‘szoborcsoport’ így a hálózati kultúra intertextuális működési elvét valósítja meg szilárd anyagban, miközben az egyik jelentésgócról a másikra ugrálunk a sokszoros story-line olvasásában.

Az ezredforduló utáni magyar szobrászat újfiguratív trendje talán kárpótol azért a posztszocialista jelenségért, amely a plasztikában az emberi alak mintázásához ideologikus politikai célzatosságot rendelt. A posztmodern inkább ironikus a mindent-kiforgató karakterében, és az a mese, amit elmesél, szétziláltságában inkább kortünet, mintsem didaktika.

Német Szilvi