Szókratész arra kéri a szónok Protagoraszt, hogy fogja rövidre magát, mert egy hosszú beszéd alatt elfelejti, hogy miről is volt szó

Pintér negyedik önálló kiállításának képei bizonyságot tesznek egyik jellemző stilisztikai kulcsjegyéről, hogy festményei képesek több pillanat egyszerre történő megjelenítésére, egy olyan totális narratíva bemutatására, amelyben a kép tér és idő hálózatok szövevényes egységévé válik.

A képein párhuzamosan megjelenő teljesen hétköznapi helyzetek totális képet adnak a szereplők gondolatairól, lelkiállapotáról, múltbéli és jövőbeni események láncolatáról. Legújabb sorozatában olyan kompozíciós megoldásokat alkalmaz, mint a tükrözés, vagy olyan hatásokat idéz meg, mint a két képkocka között váratlanul megállított diafilm.

Továbbra is utal popkulturális ikonokra és művészettörténeti klasszikusokra, és előszeretettel vegyíti a különböző képzőművészeti stílusokat is az absztrakttól, a realisztikus ábrázoláson át a lowbrow műfajáig.

A hosszú narratív cím több szempontból is indokolt volt a művész számára. A mondatban megjelenő két ókori görög filozófus és szónok Pintér számára kicsit komikusnak tűnik fel azáltal az abszurd tény által, hogy a fontosnak ítélt gondolkodók egy hosszú beszéd végére elfelejtik, miből indult ki a dialógusuk.

A címválasztással emellett maguknak a képeknek és a kiállításnak is szeretné elvenni a komoly élét Pintér, hogy megmutassa, milyen fontos számára a humor, mint munkásságának egyik meghatározó alkotóeleme. A művek komolyságának ellenpontozása kapcsán azokra a kép a képben részleteket is érdemes figyelni, amik kompozíciós szempontból a festmények részletgazdagságához, a történetek komplexitásához adnak újabb interpretációs adalékokat.