Szüts Eszter kiállítása

Már az egyetemen is azok közé tartoztam, akik önreflektív kutatásként, megismerésként gyakorolják a képzőművészetet. A kutatás nekem egy kényszer, ha nem kutatom a mindig új vagy inkább újnak tetsző jelenségeket, akkor nem tapasztalok, nem figyelek, nem tanulok, nem ismerek meg, nincs megújulás, nincs hullám.

Nincs veszteség, nincs elhalás, gyász, nincs múlt, akkor jelen sincs, sem jövő, csak vágy és akkor az egész egyszer csak összedől. Mert ez a hullám. Az élet hullám.

A változás és a veszteség foglalkoztat mostanában. Hogy lehetséges-e úgy megélni a változást, hogy minden pontját megélem [a veszteséget, a gyászt, az idő megtorpanását, a vákuumot ami ettől körülvesz, de azt is, amikor mégis minden megy tovább, (amikor mégsem áll meg az élet, és ennek a kiborítóságát) és a szabadságot, a friss, új levegőt, a könnyedséget és a várakozást, a titkos, új ajándékra.] és mégsem ragadok bele. Ha nem kutatom ezt, amit kutatok, a dolgokat, ami hol én vagyok, hol nem: az életet, akkor nem is történik meg, akkor nincs. Kettős kényszer.

Ha a kreativitás szabadságunk mértéke, akkor a kettős kényszer, az önreflexióm objektivizálása szabaddá tesz.