A barokk oltár látványelemeitől ihletett, hangsúlyosan szimmetrikus kompozíciójú mű egy olyan locus, melynek ugyanúgy része az aranykorra, idilli világra (tájra) való utalás, mint a természet ciklikusságának, a mitikus idő képzetének megteremtése. Az aranytemperával és aranyporral elegyített, gomolygó-áramló tünemény megőrzi az életadó víznek és az aranynak mint a gazdagság forrásának a szimbolikus jelentését.
A Mátrai-művekre oly jellemző festői látásmód és a korábbi, rekurrens motívumok is szerephez jutnak a Tájban (Barracasi mise, A Vörös-tenger kettéválasztása). Ezúttal azonban nem használ projektort a művész, nem videó-alapú művet hoz létre, hanem vízzel, festékkel, fával és fóliával dolgozik.
A Táj esetében nem az illúzió megteremtéséről van szó, hanem a realitásként bemutatott vízióról, a látomás valóságossá tételéről, a képzelet képének megjelenítéséről. Mátrai műve leginkább ebben különbözik a hasonló tematikájú kortárs munkáktól, úgy mint Olafur Eliasson ismert, városi térbe állított installációitól, Julius Popp high-tech szó-vízesésétől vagy Fabrizio Plessi a valóság és illúzió határaira reflektáló alkotásaitól.
A kortárs képzőművészeti és művészettörténeti hagyományból egyaránt építkező aranyló Táj itt és most, a Műcsarnok intézményét érintő változások kontextusában is értelmezhető.