Tárgyi bizonyíték (70-es évek)

1972-ben vettem egy Practica márkájú NDK fényképezőgépet. Elbűvölt a lehetőség, hogy bármit lencsevégre kaphatok ezentúl, mint a vadász. Tényleg erről van szó: a puszta érzékelésből látvány, a látványból zsákmány lesz. Hazaviszem, büdös levekbe áztatom izgatottan, sötétben tapogatózva a filmet. Öblögetem, kiakasztom száradni, valami van rajta, de majd csak a nagyításnál derül ki, hogy micsoda. Aki valaha laborált fekete-fehér filmet, tudja, milyen lenyűgöző csoda, amikor a tálcában lötyögtetve, billegetve, csipesszel forgatva felsejlik az üres papíron a kép.

Mostantól az enyém. Megkaparintottam, rögzítettem, nélkülem nemhogy eltűnt volna, de észre se vette volna senki. Nyilván kétségeim voltak, hogy létezem-e, létezünk-e, és ha igen, milyenek vagyunk. Tárgyi bizonyíték kellett. Hálás vagyok érte: szinte csak arra emlékszem, amiről fényképem van.

Erre a lányra például alig emlékeznék ezek nélkül a fényképek nélkül. Más vagyok már, „ez nem én vagyok, szivem”, mondhatnám Bob Dylannel.

Ez nekem már inkább valami lepke- vagy növénygyűjtemény, kopott, fakó, olykor zavarba ejtően szerves és személyes. Kukkoló vagyok a saját múltamban.

Kívülálló vagyok. Az ember eleve az, ha olyasfajta, akinek a helyzet olykor látvánnyá válik a szemében. Amikor fényképezni kezd, valóságosan is kilép – holott a szándék, a megörökítés vágya pont a kapcsolatteremtésé. Kapcsolat ahhoz, amit látok, kapcsolat a jövővel, ami csak a képzeletemben létezik. De talán megnyugtató, hogy készpénznek veszem, hogy lesz.

A látvány inkább dokumentum, mint esztétikum. Nem véletlenül kedveltük akkoriban ezt a silány, fénymásolásra szánt papírt, a dokubromot. Olcsó is volt, a negatívot meg a filmesek hozták a filmgyárból, maradék filmnegatív-tekercsvégeket.

Fényképeztem a társaságomat: a barátaimat, a szeretőimet, a helyeket, a közeget, amiben éltem. Részt vettem koncept artos munkákkal néhány kiállításon, segítettem barátoknak a műveik kivitelezésében. Fényképeztem magamat is, hiszen én nem lehettem rajta másképp a képeken, de persze nagyon is kíváncsi voltam, hogy nézek ki. Amit lenagyítottam, többnyire elajándékoztam a képeken levőknek – nem sok maradt nálam belőlük. Azt gondoltam, hisz megvan a negatív, bármikor nagyíthatok magamnak belőlük. Hát tudtam én?

Ennek a korszaknak 1981-ben vége szakadt, amikor kivándoroltam Hollandiába. Kerek tíz év, eleje van és vége.

Ha jobban belegondolok, ugyanezt csinálom most is a facebookon, sokmillió más emberrel egyetemben. Rögzítek, mutogatok, megosztok, kapcsolatokat teremtek vele. Hogy mások hasonló buzgólkodása érdekes-e, az utólag fog kiderülni. Mint az enyémről is.

Veres Júlia
2017. május 1.