Tejút

A Tejút kilenc novellaszerű kisfilmből összefűzött alkotás, színei kivétel nélkül óriási totálokban jelennek meg, rendezőjük szerint így tartják fenn azt a fajta feszültséget, kifejezőerőt, amelyet a hagyományos snittelés képtelen megvalósítani.

A film részletei mind és külön-külön is jól lehatárolt egészet alkotnak, kezdve a feltámadó szélben sodródó sátrukat űző fiatal pártól, a leporellószerűen kipattanó légvárba elvonult öregembertől egészen az ipari telep előterében rockyt járó táncosokig.

A képeket folyamatukban szemlélve azonban a beállítások túllépnek prózai – felvezetésre, bonyolódásra, valamint csattanóra épült – szerkesztettségükön, s utat engednek a kevésbé tárgyszerű, ugyanakkor transzcendens tartalmaknak. A nagyfokú ábrázolóerővel telített viszonyrendszerek így egyre inkább az egész mint élmény megsejtését hívják elő. Tarkovszkijjal szólva vágyat támasztanak a nézőben, hogy a látottakon túl elfogadja, legalábbis megközelítse mindazt, ami láthatatlan.

A film ehhez – a kameramozgást nélkülöző képeken túl – a verbális kommunikáció és a párbeszéd szereplők közti hiányát használja eszközként. A rendező szavaival „ebben már nincsenek mások, csak időtlen tájak, és ezek a furcsa és titokzatos lények – azaz mi, emberek -, amik-akik ábrázolásával talán sikerül olyan tudatállapotot teremtenünk, hogy élőhelyünket egy csodálatos planétának lássuk a végtelen űrben”.