Úgy rémlik, mintha Erdélyi Gábor újabb képei a nagy amerikai aszkétai szavait fűznék tovább, egyszersmind – talán szándékolatlanul, vagy esetleg épp kifejezetten szofisztikált tudatossággal – persziflálják is azokat: e művek, felvillanó, alig derengő peremükkel, olybá tűnik, a minimal art barokkját igyekszenek megteremteni, még pedig úgy, hogy a szürke táblák paradoxont paradoxonnal leplezve körítik önmagukat.
A peremlét szociológiai fogalomból Erdélyi kezén festészeti metafórává válik, a festészet mint gesztus, a festészet mint akció a valódi képmező peremén, élén nyilatkozik meg, az él lesz érzékivé, mintha Jackson Pollock kikúszna a partvonalra… (élbenjárás)…
A keret éppen nem izolál és véd, ahogy Reinhard „követeli”, hanem elszabadul, az élre törekszik és „önhatalmúlag” művészetté, pontosabban plasztikus festészetté válik. Sőt: vetett árnyéka révén, vagyis az él (a tárgy) mögött keletkező sötétebb térség rajzosságával immateriális kinetikát képez meg (ismét csak: élbenjárás), az állandóság és a véletlen pillanatnyiság dialektikájában.
Hajdu István