Jakovits József 1965 júniusában a Magyar Népköztársaságból az Egyesült Államokba emigrált. Hátrahagyott mindent: feleséget, gyermekeket, a Rottenbiller utcát és vele együtt azt a művészkört, amelyhez tartozott, valamint a szobrait, rajzait, az egész addigi életművét. És nem utolsó sorban maga mögött hagyta a szocialista rendszer fullasztó légkörét, amelyben képtelen volt művészként érvényesülni.
Egyvalamit azonban semmiképp nem hagyhatott itt: a magyar nyelvet, mivel angolul nem tudott. Új hazájában – ha egyáltalán hazának tekintette azt – kint élő magyar barátai segítségére szorult, és éppúgy nehezen boldogult, mint idehaza. A kivándorlás idején már 56 éves volt – vérbeli amerikai művésszé válni komolyabb galériás háttér nélkül reménytelennek bizonyult, azonban csodálatos módon új művészi identitásra lelt New Yorkban. A teremtés festőjeként megújult Jakovits Józsefnek állít emléket ez a kiállítás.
Jakovits autodidaktaként küzdötte végig a művészi pályát. Eltitkolt származás, zaklatott gyermekévek, árvaház, majd munka melletti esti ipariskola nem tette könnyűvé a választott sorsot. Pedig már tízéves korától rajzolt, kamaszként faragott és mintázott, és fiatal gyári munkásként is tudta, hogy a szobrászat a hivatása. Szeretett volna Medgyessy Ferenc tanítványa lenni, de elutasították, magánrajziskolával próbálkozott, megfordult Koffán Károlynál, még művészanatómiát is tanult a Bonctani Intézetben, ám rendszeres képzésben sohasem részesült.
A világháborút a Moravcsik-klinikán vészelte át, mert bolondnak tettette magát, hogy ne kelljen hadiüzemben dolgoznia. Internálás réme nem fenyegette, mivel ekkor még nem volt tudott, hogy apai ágon valójában zsidó származású. A Vörös Hadseregtől várta a szabadságot, de épp az úgymond felszabadító szovjet csapatok tartóztatták le. Börtönbe került, majd munkatáborba, ám szerencsésen sikerült megszöknie, így ez a kaland mit sem változtatott akkori, baloldali meggyőződésén.
1945 februárjában belépett a Kommunista Pártba, és a frissen alakult Munkás Kultúrszövetségtől azt a feladatot kapta, hogy a Rózsadombon, az Ady Endre u. 17. szám alatti, Vidor Emil által épített, sérült házat művésztelep céljára hozza helyre baloldali alkotók számára. A Jakovits József vezetésével őszre rendbe tett villában Lossonczy Tamás és Ibolya, Bálint Endre, Vajda (Richter) Júlia (Vajda Lajos özvegye), Kandó Gyula, Gyarmathy Erzsébet, Faragó Pál, Nádas József és Bori (Jakovits József féltestvére), és Bíró Iván kapott még elhelyezést – közülük többen az októberben alakuló Európai Iskola kiállító művészei lettek.
Jakovits a Vidor-villában ismerkedett meg Vajda Júliával, amelyből nem csak szerelem és házasság lett, de a fiatal szobrász ekkor került közel a halálában is szellemi vezetőként tisztelt Vajda Lajos művészi örökségéhez. A Vajda-körrel való ismeretség pótolta számára a hiányzó iskolákat, nemcsak képzőművészeti szempontból, de Tábor Béla és Hamvas Béla révén filozófia-világnézeti téren is.
Fokozatosan elhagyta a realizmusra való törekvést, szobrai egyszerűsödtek, absztraktakká váltak, és kivívta velük Vajda Júlia, Bálint Endre és mások – köztük a művészeti teoretikus Kállai Ernő – elismerését. Kállai az általa rendezett kiállításokra beválogatta Jakovits munkáit, és 1946 májusában meghívta az „Elvont művészet első csoportkiállítására” is. Jakovits tehát igen gyorsan magára talált, és szinte ontotta a plasztikákat.
Sokféle megoldással kísérletezett: drót-, gipsz- és bronzkompozíciókkal, kubizáló, áttört aktokkal, elvont természeti formákkal, nonfiguratív szobrokkal. Elsősorban a Galéria a 4 Világtájhoz csoport tárlatain vett részt, de helyet kapott az Európai Iskola néhány kiállításán is. Gyűjteményes bemutatkozásra – amelyen feleségével, Vajda Júliával együtt szerepeltek – 1948 augusztusában került sor az Európai Iskola keretében.
Ekkorra azonban már komor felhők gyülekeztek a hazai szabad művészet egén. Az Ady Endre utcai művészházat egy spanyolos veterán, bizonyos Cséby Lajos rendőrtábornok nézte ki magának, és az ott élőket kilakoltatták. Némi huzavona után a Jakovits házaspár két gyermekével, valamint Bálint Endre negyedmagával kénytelenek voltak elfogadni, hogy Cséby korábbi lakhelyére, a Rottenbiller utca 1. II. emelet 17. számú lakásba költözzenek. A két családot egyébként rokoni kapcsolat fűzte egymáshoz a feleségek révén: Bálint Endréné (Richter Irena) és Vajda Júlia testvérek voltak.
A mintegy százhúsz négyzetméteres, négyszobás lakásban a társbérlet a familiáris viszonyok ellenére sem volt könnyű, elsősorban az élettér szűkössége miatt, ahol nemcsak az aktív művészek és alkotásaik foglalták a helyet, de Vajda Lajos hagyatékának nagy része is. A szociális körülmények romlásánál is súlyosabb körülményt jelentett számukra az Európai Iskola – és általában véve minden modern művészet – ellehetetlenülése Magyarországon a fordulat éve után. A kiállítási alkalmak megszűntek, a művészeknek az alkotás mellett egyéb munka után kellett nézniük a megélhetésért.
A bérlők közül egyedül Jakovitsnak volt rendszeres jövedelme: ő az Állami Bábszínház bábműhelyét vezette, míg Bálint Endre időről időre illusztrációk készítéséből igyekezett fenntartani a családját. „A Rottenbiller lakói a (még csak kezdeti) kirekesztettség ellenére szilárdan hitték, hogy ők képviselik a nagy, csak történelmi léptékkel mérhető művészi és erkölcsi igazságot – írja Kozák Gyula. – S ez a hitük bizonyossággá vált és megerősítést nyert: nem maradtak egyedül, a lakást egyre sűrűbben látogatták a kortárs magyar művészek legkiválóbbjai – és persze nem csak művészek.”