Kicsiny Balázs kiállítása tetemre hív a művészklubban, amelyhez azonban nem egy, hanem egész kriptányi rendhagyó sírt nyit fel:
Henry Carey báró »pepita-kételyt« elindító kockás szarkofágját,
a szuprematista, Fekete négyzettel ellátott Malevicsét,
a Kádár-rendszerrel együtt temetett Nagy Imréjét
és a Nagy Imrét ötvenhattal temető Kádár Jánosét (koponya nélkül),
vagy épp (Yorick koponyájával) Hamlet bosszúszomjas kísértetként visszatérő apjáét.
Derrida hantológia-programja a Hamletből indult ki éppen harminc évvel ezelőtt, hogy tetemre hívja Fukuyamát és szembesítse a történelem végét vizionáló neoliberalizmust a megnyíló jövők és a le nem zárt múltak kísérteteivel.
Kicsiny a Fészek emberöltőket megért bútorait használja traumamédiumként, hogy egy spektropolitikai szeánsz keretében a művészklub mélyrétegeiből előhívja és vallomásra bírja a hely szellemeit. Azok azonban egymásra vallanak és egymást védik, egymáshoz beszélnek és egymást takarják el ebben a kísérteties konstrukcióban, amíg meg nem értjük, hogy valójában a tetem hív minket, nem a múltról van szó, hanem a jövőről és nekünk kell vallani, hiszen, ahogy Derrida írta, „voltaképpen egy néző mint olyan az utolsó, akinek egy kísértet megjelenhet, beszélhet vagy figyelmet szentelhet”.
Zemlényi-Kovács Barnabás