A kifejezést, „modern”, nap mint nap olvassuk és használjuk, többnyire a legújabb, a „hagyományossal” szembenálló, a célszerű szinonimájaként. A szónak persze történelmi gyökerei vannak, amelyek legalábbis a Felvilágosodás koráig, de bizonyos szempontok alapján egészen a Reneszánszig nyúlnak vissza. Ekkor születtek meg azok a filozófiai, gazdasági, politikai és kulturális elméletek, amelyek megalapozták a ma a modernitás koraként ismert folyamatot.
Az elméletek alapja az a meggyőződés volt, hogy az emberi intellektus alkalmas a világ teljes megismerésére és megértésére a mikrotól a makro szintekig. A folyamatos változásba vetett hit, melynek során szisztematikusan rendet teremthetünk abban a káoszban, amit világnak hívunk, uralmunk alá hajthatjuk az univerzum valamennyi élő és élettelen energiáját és végül megteremthetjük a létező világok legtökéletesebbikét, az emberi értelem tündöklő birodalmát, ahol az igazság és a boldogság uralkodik.
Az azóta eltelt évszázadok eseményei, a tagadhatatlan technikai és tudományos fejlődés ellenére, eme utópia megvalósításának lehetetlenségét tűnnek igazolni. A kommunizmus csúf paródiaként valósult és bukott meg, a kapitalizmus örvénye pedig a partvonalra sodor minden értéket, amely pénzben nem mérhető; a két világháború és az azóta sem csillapodó fegyveres agresszió alapjaiban rengette meg az emberi értelembe és jóakaratba vetett hitet; kényelmünk érdekében lassan tönkretesszük az ökoszisztémát. Mire jó az emberi ész, ha a modernitás meghirdetett programjai lassan ellehetetlenítik az életet? Az elmélettel van probléma, vagy a megvalósításban vallunk sorozatos kudarcot? A kiállításban szereplő nemzetközileg elismert művészek filmjei, fotói, kollázsai és installációi ezekre a kérdésekre keresik a választ.