A tíz méter magas tribünön álló nyolc méter magas bronzszobrot több sikertelen kísérlet után lángvágóval metszették el a csizma fölött, majd teherautókra kötve elvontatták. A hatalmas testet mintegy három kilométeren át vonszolták, majd a Lenin Körút és a Rákóczi út kereszteződésénél, a Blaha Lujza téren feldarabolták.
A bronzrelikviákat a következő napokban a városlakók széthordták. A szobor szétverésének helyszínétől nem messze állt a kommunista párt napilapja, a Szabad Nép székháza, melynek homlokzati feliratát néhány betű leverésével a Nép-re változtatták. A gesztus visszavette a „nép” meghatározását a hatalom orgánumától, egyben alá is írta a forradalmat.
Angyal István kompromisszumoktól mentes kommunista forradalmisága a mai napig szelektívvé teszi a rá való emlékezést. Az 1956-os forradalom során a budapesti Tűzoltó utcai ellenállók vezetőjeként 1958-ban, harmincévesen kivégzett, Auschwitz-túlélő Angyal a munkásosztály iránti elkötelezettsége és értelmiségi emelkedettsége túl soknak bizonyult ahhoz, hogy társadalmi konszenzus avassa őt mártírrá vagy hőssé.
Ebben a tekintetben teljesült kívánsága, ahogy az 1958-as tárgyalások során eljutatott búcsúüzenetében megírta: (…) Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt: ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos! (…)
Az idézett részlet az emlékműszobrászat kontextusában sokat hivatkozott félmondat (Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke) ritkábban olvasható szövegkörnyezete. Angyal egyrészt elutasított mindenféle formális megközelítést, másrészt az emlékezés mellé szorosan odarendeli annak párját, a felejtést. Az emlékezéspolitikai szempontból kétértelmű, közvetett – az emlékezés és a felejtés stációin túljutott – üzenet olvasata: emlékezzetek / felejtsetek, de másképp, mint ahogy eddig tettétek.
Ennek a gondolatnak az aktualitása nem csökkent. A rengeteget idézett, de megjelenítéseiben mindig túlfinomított (feljavított) nagy, rusztikus kő gondolata most egy artikulálatlan nem-emlékmű formájában van jelen, és inkább zavart okoz, mintsem teljesítené az emlékművektől elvárt kiismerhető színpadiasságot. Emiatt válhat egy feldolgozatlan múlt általános jelképévé is. A torkunkat fojtogató elhallgatás a nagy, jeltelen, néma forma, egy félelemből, önfelmentésből és reményből gyúrt gombóc.
A mű Budapest azon pontjára kerül, ahol az 1956-ban a ledöntött Sztálin szobor fejét a „csőcselék” hagyta, és ahol a hatalom által használt „szabad népet” szimplán „a népre” cserélte. Ebben a helyzetben a nagy kő a felejtés ellen dolgozik, de Angyal István elképzelésének megfelelően, konkrétan semmire sem utal, nem heroizál, nem értelmez, nem óhajt színpadi látványosságként hatni. Látványossága csupán a szokatlanságából ered, nagyjából úgy, mint egy balesetnél.
Megközelíteni nem is szükséges, mert a lényege a tény, hogy ott van, mint a Yap szigeti kő-pénz, amely úgy cserél gazdát, hogy közben nem mozdítják el. Az emlékmű megközelítése csak alulról lehetséges, mivel a tér alatt lévő aluljárót egy oszloppal meg kell erősíteni, hogy a kő terhét elbírja, és ezért a föld alatt, az aluljáró terében alakul ki a megközelíthető emlékhely. Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így őrizzük meg az emlékét.
Sugár János