A huszadik század elején a modernista mozgalmakban jelent meg először a design utópisztikus megközelítése, mely megkérdőjelezte a design díszítő funkcióját társadalmi és politikai célok szolgálatába állítva a tervezést.
A modernista design grafikai megoldásai idővel az elegancia és professzionalizmus stíluselemeivé váltak. A 60-as 70-es években megjelent az antidesign; a kritikai attitűd, és az underground szellemiség kifejezőeszközeként egyre többen szándékoltan amatőr, barkács megoldásokhoz fordultak.
Mára pedig az eredetileg politikai és társadalmi elkötelezettségből létrehozott design-megoldások szabadon felcserélhető stíluselemekké, marketing-eszközökké váltak, így a kritikai megközelítés a különböző vizuális nyelvek politikai dekódolásával és reflektált használatával juthat érvényre.
A projekt fókuszában a tipográfia áll, egy olyan vizuális nyelv, mely mind a design mind a képzőművészet területén értelmezhető. A kiállításon történeti és kortárs művek, projektek és kiadványok szerepelnek a design és a képzőművészet határterületéről három altéma köré csoportosítva: tipográfiai utópiák, anti- és paralel design, szubverzív design.
Anti- és parellel design
A tipográfia nullpontja a kézírás, vagy az írógéppel írt szöveg. A fénymásolt, tűzőgéppel összetuzött kiadványok nem pusztán kényszermegoldásként jelennek meg a kelet-európai neo-avantgárd művészek és szamizdat-kiadók tevékenységében, hanem az intézményeket képviselő „jó ízlés” és professzionalizmus elleni lázadásként mind politikai, mind művészetszociológiai, műkereskedelmi értelemben vett ellenzékiség rekvizitumaként.