A diákat egy banális hétköznapi vegyszerrel, a Szilvia ruhafehérítővel kezelte, festményszerűen megoldva és alakítva az emulziót. A Balatonnal szimbiózisban működő, szobazenét játszó Trabant és a harmadik kultikus banda, az Európa Kiadó tagjai is rendszeres szerepeltek fényképein. „Szeretem ezt az álmomat / Fekszem az ágyon víz alatt / Lelkem vándorol / A testem halott / Magamra vetített kép vagyok” – énekelte Víg Mihály a Trabanttal. A „magára vetített kép” Soso diáira is utalt, ahogy azt a fenti képen is láthatjuk.
A fotóportrék önálló életre keltek: Sóskuti 1983-ban kezdte el készíteni az akkor még rendhagyóan friss technológiának számító fénymásológéppel xerox-festmény sorozatát (Gazsi Zoltán közreműködésével). A végletesen kontrasztos, „művészi” hatású fénymásolt fotókat az akkor még szintén újszerű rajzeszköznek számító filctollal és air brush-sal színezte és dekorálta. Az A4-es lapokból épülő sorozat szereplőit a következő években nagy méretű vásznakra vetítette ki.
A „beégett” fotók és a xerox lapok kontrasztos fekete-fehér arcképcsarnoka festmény-szériává nőtte ki magát. A portrékat felszabadult, tarka, félig absztrakt, félig posztmodern motívumok, new wave színek, papír rátétek és graffitis fújások vették körbe. Sóskutira nagy hatást gyakorolt a ’80-as évek „utcai pop artja”, vagyis a New York-i újfestészetet megtermékenyítő graffiti kultúra. „A szocializmus idején – emlékezett vissza – az embernek nem volt kedve és lehetősége az utcát festeni, addig még nem ért el a felszabadultság, így hát egy fiktív utcát festettem. A műtermembe került be a városi világ, megmaradva a »föld alatt«.”
Ez a Soso-féle utca az underground zárt művészbirodalmába, egy párhuzamos univerzumba repít el minket: Marietta porcelánszoborként unatkozik, Hunyadi Károly a taxi hátsó ülésén cigizik, Bódy Gábor önelégülten hunyja le szemeit, Dixi kivár két üzem között a színpadon, Menyhárt Jenő farkasfejet húzva tépi a gitárt, Vető János pedig szilveszteri new wave szerpentinek mögé bújva kunkucskál ki a nézőre. Sóskuti Tibor a baráti, intim közelségben elkattintott fotóportrékat mitikus-mesebeli álomvilágba transzponálta át vásznain, megteremtve a ’80-as évekbeli pesti underground new wave ikonjait.
Sóskuti világpolgári lázadó szellemisége magától értetődő módon csatlakozott a legfrissebb korabeli nemzetközi irányzatokhoz (new wave, graffiti stb.); vizuális világához itthon leginkább a Zuzu–Vető páros „posztmodernista szociálimpresszionizmusa” és a szentendrei Vajda Lajos Stúdió neodada infantilizmusa állt közel. Vető János Soso jó barátja volt, a VLS-ben pedig absztrakt festményeit mutatta be 1985-ben.
Nagy new wave portréfestményeit nem láthatta kiállításon a közönség, mert 1983-tól bezárkózott műtermébe, 1986-ban pedig disszidált Nyugatra (azóta is Berlinben él és alkot). Ahogy örökös kívülállásáról mondta: „sosem akartam belépni sehová, a KISZ-be se, pedig oda kötelező lett volna, nem akartam magam senkihez se kötni. A festészet az enyém volt, a szabadságot jelentette nekem, én meg ki voltam éhezve a szabadságra.”
„Minket nem lehet elfelejteni, / felejthetetlenek vagyunk” – énekelte első koncertjén, a Kulich Gyula téri pszichiátriai intézet udvarán a Balaton 1980-ban. A basszusgitár ekkor – egyetlen alkalommal – még a kiváló klasszikus zenei képzettséggel rendelkező Sóskuti Tibor kezében volt. Az Art+Text Budapest kiállítása lerázza az évtizedek porát erről az ismeretlenül is ismerős new wave arcképcsarnokról, hogy tényleg felejthetetlenné tegye a korszak ikonjait.