Természetesen kockázatos döntés volt megváltoztatni a képeimet …
Hosszas kísérletezés után a nyolcvanas évek elején felbukkant a munkámban az a bizonyos ovális-forma, és úgy éreztem: megvan! Egy összefoglaló képlet, amely egy személyiségen túli Én-t képvisel, egy „univerzális Én-t”, egy univerzális emberképet …
– 2-3 évvel ezelőtt elkezdtem arra gondolni, hogy talán érdekesebb lenne azokkal a személyekkel foglalkozni, akik az életben is érdekelnek, ahelyett, hogy absztrakt formákban lássak „fejeket” …
Persze először triviálisnak tűnt. De nem hagyott nyugodni, hogy egy ilyen absztrakt „Én” helyett másokkal, a valódi emberekkel – és viszonyokkal – foglalkozzam. Azzal, ami az életben amúgy a legjobban érdekel. És hogy tudok-e, egyáltalán lehet-e ilyen képeket csinálni? …
Fotókat készítek róluk., rengeteg fotót és fénymásolatot, tele van velük a műtermem, néha hónapokig nézegetem, össze – összeállítom őket. Nem arról van szó, hogy két különböző arcfélből egy arcot kreáljak, hanem inkább hogy az egyik mögött egy másik ember áll. Nem akarok a két személyből egy zárt egységet csinálni. Essen szét a kép, a két személyre.
Kérdés, hol a határ az érzékelésünkben, amely szerint egy arcnak látunk két különböző felet, vagy kettőnek …
Két személy képébe valamilyen viszonyt vetíthetünk bele, vagy valami quasi-történetet, akármilyen halványan is. Minél erősebb a különbség a két képfél közt, annál erősebb a késztetés az ilyen projekciókra. De ez már túl sok pszichológia. Nekem az a lényeg, hogy ebben a konstrukcióban a két képfél közti törésvonalat nem lehet elkenni, mindig ott marad, és emiatt valahogy sose stimmel az egész mégsem, megmarad a feszültség. Valami nyitva marad.
Birkás Ákos