„Festőnek az olyan embert nevezzük: akinek valamilyen, kimerítően talán soha meg nem magyarázható, de az örök titkok talányos módján, sohasem szűnő szerves kapcsolatban, egymástól elválaszthatatlanul folyamatosan működik az ujja – keze – szeme – agya.
A lélek működteti őket, mert szabadon szárnyalni szeretne, az érzelem fölemeli őket, a szellem kiragadja az anyagot önmagából, a biológiai gesztust a biológiából, az egész csuszpingolt kenceficét, képpé, látvánnyá, látomássá, sőt anyagtalanná téve. Új valóság születik, ha a festő nemcsak festő, hanem művész is. Ezt a fajta valóságot nevezzük képi valóságnak.
Integráltan, koordináltan, Neumann János és Jean Piaget kutatásai óta, így mondják néhány évtizede. Íme az örökmozgó, a perpetuum mobile. Tehát mégis létezik! Úgy hívják: Festő.”
Kovács Attila: A kevés ugyanolyan élvezetet okoz, mint a sok–és viszont! – Gál András munkái ürügyén (1996)
Gál András (1968) annak a fiatal festőgenerációnak a tagja, akik aktív résztvevői voltak, egyúttal képviselői is, annak a művészeti radikalizmusnak, ami előkészítette és megalapozta azt a rendszerváltás utáni eszmeiséget, ami a művészet határainak kiterjesztésére irányult.
Gál a kilencvenes évek óta foglalkozik monokróm festészettel. Művészetére a szigorú szín- és formakezelés jellemző. Alkotásait egyetlen szín, annak árnyalatai és tónusai határozzák meg.
Munkái nem korlátozódnak puszta esztétikai kielégülésre, sokkal fontosabb a tartalmi megfontoltság, ahogy a kép, a piktúra önmagáról és önmagára reflektál és fogalmaz meg újabb és újabb kérdéseket.