Szolga Hajnal analóg és digitális munkáiban az antropocén és poszthumán tendenciákat ötvözi a médiummal való progresszív kísérletezéssel. A sorozatokban gondolkodó művész egyfajta lírai narratíva ívén foglalkozik a disztópikus környezet, az ember és a technika viszonyával: leginkább arra keresi a választ, mi az ember szerepe, mennyire tartja irányítása alatt a világban zajló folyamatokat.
A művész a nagyítást saját maga végzi, fényképeit és fotó festményeit a klasszikus fotográfiai eljárások melleH fotogramm és chemigramm technikákkal ötvözi. A képmanipulációs folyamatokban elsősorban az otthon is megtalálható környezetbarát, lebomló vagy újrahasznosítoH anyagokat részesíti előnyben.
Szolga Hajnal eddigi alkotói folyamatait elsősorban fekete-fehér eljárások jellemezték, majd a 2022-es Scotopia sorozat készítése közben eldöntöHe, hogy színes kompozíciókat is létrehoz. A scotopia a sötétben látás képessége, amelyre az ember csak technikai eszközökkel képes.
A Scotopia című nyolcrészes sorozat nézőpontváltásokra ad lehetőséget: egyszerre látunk egy túlélő alakot sivár, posztapokaliptikus környezetében, és azt, hogy a technikai eszközök segítségével mit láthat ő maga. A szinte groteszk figura tisztázatlan szerepben jelenik meg, nem tudni elkövető-e vagy áldozat. Esetleg mindkettő? Ő vagy mi nem látunk tisztán?
De nem csak a sötétség, a túlzott világosság is átmeneti vakságot okozhat: miután erős fénybe nézünk, extrém színeket és formákat érzékelünk. A művész a scotopikus látás tanulmányozása közben kezdett el az erős fényhatásra kialakuló „utóképek” kutatásával foglalkozni.
A lefényképezhetetlen (mentális)képek megalkotásához kameranélküli intuitív fényképalkotás felé fordult. A fotóvegyszerekkel, papírokkal, hőmérséklettel, sorrendiséggel és a véletlenszerű gesztusokkal való hosszas kísérletezés kiérlelt módszerré vált.
Ennek eredménye például a Chemicosmos nagyméretű digitális nyomatok és a Timeline című színes analóg chemigramm szalag, ahol mindemellett a Scotopia fotósorozat elemei mint egy fejlődéstörténeti idősávon történelmi jelentőségű absztrakt pillanatokká lényegülnek át.
A kozmikus színes fotó-festményekben rejlő molekuláris részletek a szemet felépítő fotoreceptorokra, csapokra és pálcikákra hasonlíthatnak de akár baktériumok mikroszkóp-esztétikáját is felfedezhetjük bennük. Más formában hasonlóra vállalkoznak a posztamensen álló petricsésze fotók : tökéletes sötétben zajló laborfolyamatok, kémiai reakciók feltartóztatott pillanatai.
A műegyüttes megidézi mindazon az embertől függetlenül szerveződő elemeket, mint amilyenek a földtörténeK korokat túlélő, adaptálódó mikroorganizmusok, vagy az emberi kontrolltól elszabaduló önvezérlő kibernetikus rendszerek, amelyek jó eséllyel túlélhetik az emberiséget.
Az emberi jelenlét hiányát máshogyan közelíti meg a A láthatatlan ember című szcenografikus sorozat. Az emberi alak mint negatív tér, testet öltött hiány jelenik meg: környezete a kapcsolóházak, irányítóközpontok, emberfeletti léptékű indusztriális konstrukciók esztétikája. Gépeinek segítségével irányítja a környezete építését és rombolását.
Az emberi jelenlét szimbolikus felfüggesztése egyszerre kérdőjelezi meg a technika feletti kontrollt és az ökológiai realitásokat. Milyen utópiszKkus felvonások következhetnek még be? Kik lehetnek a túlélői? Emberek, gépek vagy egysejtűek?
Benedek Kata és Szolga Hajnal