A budapesti kiállítás vezérfonalát a művész saját múltjához és a múló időhöz fűződő viszonya jelenti. Baselitz folyamatosan újranézi, újraalkotja, újrajátssza múltjának egy-egy részletét. Emlékképeit, önmagáról gondolt és láttatott képmásait nem vitrinbe helyezni és megóvni akarja, hanem hozzájuk nyúl, kiveszi őket eredeti történeti helyükről és idejükből. A korábbi részleteket átemeli a jelenbe, az új helyhez és időhöz alakítja, új tradíciót, új múltat formál. Nap mint nap megismételhetetlenül ismétli a múltat.
Baselitz 1969-ben bekövetkezett alkotói fordulópontja az alakokra és az üzenetekre épülő európai festészeti hagyomány megkérdőjelezéséből keletkezett. Ekkortól vált védjegyévé a motívumok fejjel lefelé való ábrázolása a vásznon. A figuratív és az absztrakt festészet közötti több évtizedes küzdelemben Baselitz egy harmadik, sajátos utat választott: a festészet lehetőségeinek és kereteinek folyamatos vizsgálatát.
A képzőművészeti alkotásról vallott radikális nézeteinek, és művei drámai hatású, állandóan megújuló szín- és formavilágának köszönhetően Baselitz a második világháború utáni nemzetközi képzőművészet egyik legautonómabb művésze.