Utas és holdvilág

A látogató egy rendhagyó kiállítást tekinthet meg a Ludwig Múzeum földszinti aulájában, amelynek építészeti környezete nem egy semleges kiállítási tér. Az volt a szándékom, hogy a műtárgyak kapcsolatba lépjenek a térrel, hogy az építészet a kiállítás részévé váljon. A műtárgyakat óvatosan illesztettem a térbe, és a falfelületeket sem képek bemutatását szolgáló absztrakt síknak, hanem az építészeti tér egyik elemének tekintettem. Mivel a kiállításnak nem kellett időre elkészülnie (nem terveztünk megnyitót), néhány héten át, egyenként kerültek „helyükre” a műtárgyak.
A bemutatott anyag válogatásának másik szempontja egy megfigyelés: e művekben az ember ábrázolásának új értelmezését fedezhetjük fel. A kiállított műtárgyakban közös, hogy a külön, önmagában álló emberi alak, egy a művek által nem megjelenített, de annál erősebben implikált, feltételezett mentális architektúrába illeszkedik. Az emberi alak nem a természetet modellezi, nem individuális pszichológiai tartalmat tükröz, hanem egy — mind az öt esetben más, de hasonló módon — általános érvényű szellemi tér törvényszerűségeinek engedelmeskedik. A bemutatott művek mindegyike a műtárgy klasszikus, önmagába zárt, a térről leválasztható és tetszés szerint transzponálható fogalmával, gyakorlatával operál. Mégis mintha az itt látható alakok csak az őket körülvevő spirituális térrel együtt mozdulhatnának el.
A Kis Varsó Tulajdonság című műve a kollektív emlékezetre épül. Egy mindenkiben élő emlékkép monumentális kivetítése. Tornasorban álló alakok, szemük lehunyva. Egyszerre láthatjuk magunkat belülről és kívülről. Mintha a térben körbejárhatnánk önmagunkat. A sámánfigurák Ádám Zoltán festményein emberléptékűek, mégis monumentálisabbak a nézőnél. Nem kell sorba rendeződniük, egy olyan rendbe ágyazódnak bele, amely a kérdésen — hogyan álljunk meg egymás előtt — túl helyezkedik el. Ha a néző elfogadja ennek a rendnek a hierarchiáját, akkor ő áll meg előttük és felidézheti erejüket. El-Hassan Róza ülő figurájának az iskolás fiúk légies jelenlétével szemben a sámánokhoz hasonló súlya van. Szerkezete magában hordja a mechanikus ember utópisztikus modelljeinek emlékét is, de testtartása laza, pihenő és álmodozó, szinte széteső. Pihenése azonban nem bukolikus idill, mivel a szobor magán hordja a pihenést megelőző időszak nyomait, pihenése okát, előéletét.
Sugár János két munkájában az egyszerű, piktogramszerű figurák egyszerre jelenítenek meg testeket és történeteket, narratívvá alakítanak absztrakt tartalmakat. A fizikai ­ anyagi ­ gondolati referenciák dramatikus keretet töltenek ki. Szt. Expeditus, kinek létezése és személyes megjelenésének esetlegességei is másodlagosak ahhoz a történethez képest, melyet hozzá társítottak. Így hordozójává vált egy speciális tartalomnak, annak ellenére, hogy esetleg nem is létezett. Sugár másik munkájában egy közismert pszichikai jelenséget és matematikai fogalmat kapcsol egy történetbe két fel alak.
Birkás Ákos újabb festményeiben visszatér a realisztikus ábrázoláshoz, hogy ugyanezzel a gesztussal meg is törje azt. Két vászonból álló képein két különböző ember arcfelét egyesíti, megvonva a felismerés, azonosítás lehetőségét. Szó sincs szubjektivitásról, a kép szigorúan frontális. Az ikonokat, az igazolványképeket vagy a maszkok archaikus metafizikáját tükrözi. A kiállítás a résztvevő művészekkel dialógusban jött létre. Külön köszönet El-Hassan Rózának, Havas Bálintnak és Sugár Jánosnak.

Hegyi Dóra, kurátor