Szaladják „Taikyo” István legújabb sorozatának létrehozásakor a tájkép műfaj kortárs lehetőségeit vizsgálja, alkotói kísérleteiben a digitális és az analóg fotográfia, valamint a panorámakép műfaji, technikai és léptékbeli határait feszegeti.
Ellentétben azokkal a természeti képződményekkel, amelyekből összetevődik, a táj csak akkor létezik, ha megfigyeljük, vagy a megfigyeléseket képként rögzítjük.* Szaladják István új munkáival ehhez a kérdéskörhöz kíván hozzászólni.
Meditatív fotóin, panorámaképein megjelenik a magyar táj emberi figura nélküli látványa, amely felidézi a magányos elvonulás érzését. Bár fotói ránézésre a nyugati táblaképfestészet történetéhez kapcsolódó tájábrázolásoknak tűnnek, Szaladják sajátos „magány filozófiája” alapvetően inkább távol-keleti referenciákra épül: a zen és a kínai és japán tusfestészeti hagyomány jelenti számára a legfőbb hivatkozási pontokat és inspirációt.
Panorámaképei egyszerre fényképek és festmények, a közel kétméteres fotók akvarellpapíron jelennek meg, amelyre sajátos kísérleti technikával készülnek. Az operatőrként is aktív Szaladják horizontálisan elnyúló panorámaképeivel egyszersmind megidézi a CinemaScope film képarányát, sőt el is túlozza azt, ami által összekapcsolja a referenciahálót a mindenkori filmes hagyománnyal is.
A megjelenített tájak vizuális elemzése során a néző egyszerű, természetes témákat talál: fákkal övezett völgyeket és hegyeket, erős kontrasztot az előtér és a háttér között, és nagy üres, tereket. Szaladják igyekszik visszatérni az eredethez, a vállalt egyszerűséghez, szándéka szerint az alkotások csak a figyelmes és türelmes szemlélő számára tárják fel belső finomságukat: a természeti táj elemeit és általuk a létezés természetét, az abszolútumot.