fedeznénk fel azon belül, melyet nézünk. Általában ez a csalhatatlan jele annak,
hogy a lélek emigránst rejteget, aki visszahúzódott a külsőből, hogy rejtett kincs
felett őrködjék.”
(Soren Kierkegaard: Vagy-vagy)
Baranyay András (1938-2016) a hatvanas években induló, a magyar képzőművészet következő évtizedeit meghatározó neovantgárd nemzedék – az úgynevezett IPARTERV-generáció – talán kevésbé ismert tagja. Festőként, majd restaurátorként is diplomát szerez. Érdeklődése már a főiskolai évek alatt a grafika felé fordul, amit később ugyanott, éveken keresztül oktat is. Munkásságában a hetvenes évek elejétől a fotóalapú munkák, s ezek közül is a mindvégig a figurativitás határain belül maradó „klasszikus műfajok” – csendéletek, portrék – játsszák a főszerepet. Életművének jelentősége az időben távolodva, csendesen és magától értetődő módon válik egyre inkább megkerülhetetlen, fontos referenciaponttá.
A kamaratárlaton a Baranyay András munkásságát meghatározó szellemi-filozófiai háttérről is informáló főműveket – köztük egy animációsfilmet -, valamint a hozzájuk kapcsolódó vázlatokat, műverziókat és dokumentumokat mutatunk be. Az életműben is speciális jelentőséggel bíró anyagot Jane Morris (1839-1914) személye kapcsolja angol vendégtárlatunkhoz. A prereffaelita ikonról – J. R. Parsons (1826-1909) által, Dante Gabriel Rossetti (1828-1882) instrukciói alapján, 1865-ben – készített fotográfiák szolgáltak alapul azokhoz a nyolcvanas évek elején születő kettős portrékhoz, amelyekben (az életművét meghatározó, saját magát modellként használó munkáitól eltérően) Baranyay önarcképeit egy másik személy arcképeivel montírozza össze.
1981-ben már kiállításon szerepel az általa – úgy tűnik – legjobban kedvelt, ábrándozó, könyöklős verzió, amelynek kiinduló fotóját Rossetti is felhasználta Reverie (1868) című munkájához. A „közös” önarcképeket egy kompozícióba szervező négyosztatú konstrukciók (1982) már az Experanima-projekt keretében megszülető animációs film (1982) logikáját követik: akár az azt alkotó filmetűdök esemény-sűrítményeinek, mini forgatókönyveinek is tekinthetők.
A médiumfotókat, auraképeket is felidéző kettős portrék fikciót és a realitást egymásba játszatva oszcillálnak múlt és jelen, egybeolvadás és elkülönülés, rejtőzködés és megmutatkozás között. A két, saját idejéből és teréből kiemelt emberi alak egymás „kontextusává” válik: örökérvényűen vall érzésekről s azok beteljesíthetetlenségéről. Kép vetül képre: két figura 1:1-es arányban, ugyanabban a keretben – egymást kitakarva és kiegészítve -, valahol a jelenlét és a hiány határvidékén, egy olyan elvont térben, amelynek alaptulajdonsága a bizonytalanság és a többértelműség: a vagy-vagy vizualitása.
A portréduettek mögött felsejlik egy kvartett is: Rossetti & Jane Morris & Kierkegaard & Baranyay. Ennek a – filozófiai és művészettörténeti, s egyben érzelmi – viszonyrendszernek a lehetőségét művekben (és szövegekben) rögzített vágykonstellációk, élethelyzet-analógiák, látásmódbeli párhuzamok együttállása „igazolja”. A megtöbbszörözött alakok párhuzamos síkokon zajló története csak innen nézve „találkozás”. Fény- és árnyképek egymáson: látszatvalóság, álomképek a fantázia belső színpadán.
Ebben az eltérő idejű valóságok részelemeit remixelő fikcióban az idő- és a térbeli viszonylatokat nem képalkotás megszokott törvényei (perspektíva, beazonosíthatóság), hanem az érzések és az érzelmek változékony állandói szabályozzák. Működőképességüket – a grafika, a festészet, a fotó, valamint a film látásmódját és megoldásait egymásba alakító – egyedi technikai bázis biztosítja.