Tayler Patrick a „szakkörcore” kipörgetése közben ráeszmélt, hogy a szépművészi lét lényege annyi, hogy Valamik valahol vannak. Tárgyak az asztalon, maszatkák a vásznakon, lassan süllyedő drazsék a házi zselétorta aranyfólián tálalt húsában.
A festői transzformáció ezt a kínos precizitással berendezett valóságdarabot újabb anyagba ülteti, hogy onnantól már a hájas festék őrizze a gyerekszoba inherens cringe-t. Itt nincs se száraz ecset, se száraz szem – párás tekintetek alatt oldódnak az éterbe a piskótarolád körvonalai, ahogy az emlékek is szertefutnak, mikor leér a madeleine.
Tayler Patrick édeskés világának alfája, asztalközépre komponált szülinapi tortája a csendélet, melyet olajfestékkel mint arkhimédészi ponttal igyekszik kirángatni biztos helyzetéből. Szemüveggel megduplázott nerdpillantása alatt megrogynak a mignonok, ahogy a poharak tükröződésében is összezsugorodnak a szalvéták – a látvány az anyag fölé kerekedik.