A fluxus, konceptualizmus volt a legradikálisabb művészeti irányzat, természetesnek találtam, hogy éljek a mozgalom lehetőségeivel. Mo.-i szereplőit jól ismertem és a külföldi sztárokról is elég sok információm volt. Fordításokhoz is hozzá fértem. Azt hiszem, hogy eleget tudtam ahhoz, hogy magam is válaszoljak a kihívásokra, sőt azt fizikai jelenlétemmel tegyem. Ön mutogatás csak az osztályfelettiségről vagy osztály nélküliségről szólt. Egyetlen közösségnek sem voltam tagja, és ezzel egy időben bármelyiknek. Az ön-megfigyelésnek csak praktikuma volt, hiúság nem motivált. Kísérleti alany?
Az underground mozgalmaknak vége a művészetben. Amit ma alternatívként jelölnek kibogozhatatlan, hogy minek az alternatívájáról beszélnek. Ha megfogalmazható akkor a hagyományokkal szembeni hagyományos művészetekről beszélünk. Művelői ízlésesen távol akarják tartani magukat a direkt kommercializmustól. A szabad gondolkodást váltotta fel a teleologikus gyakran jobbító szándékú, morális határokat tisztelő analitikus, nyelvi stílusgyakorlatok. Az egyéni boldogulásról való látszólagos lemondás kultúrpolitikai naturalizmusa az ún. alternatív magatartás forma.
Az interdisciplinaritás is “beszakmásodott”, magyarul öntörvényű. Mint ilyen pontosan azt az utat járja mint a hagyományos diszciplínák. Védettséget élvez, érték képző, mérhető és díjazható is, legfeljebb történelmileg még mindig fiatalosnak számít. A széles tömegeknek mindegy. Az elit tömegnek, a leleményesség, az esztétikusabb megjelenés, ha nem is indukál különösebb szellemi erőfeszítést, élvezhetőbb változatokat produkál. A vélemények kialakítása is rendesen meg van könnyítve.
Annak idején az underground mozgalma az etikára, és a hétköznapi beszéd kritikájára koncentrált. Mo.-i változatai majd csak elrendeződik valahogy.
Az underground mozgalma abban is különbözött az alternatív mozgalmaktól, hogy nem volt államilag támogatott, ilyen céljai sem voltak. A szabad gondolkodók nem számítottak igazán a közönség részvételére. Viszont a mozgalom, mint ilyen csak nagyon rövid időre koncentrálódott. A mozgalom a résztvevők egy két év fegyelmezett összetartozása után hamar felbomlott, mindenki elismert művész akart lenni. Maga a mozgalom amúgy is már korábban művészekből állt vagy a bohémiából . Lehetett valaki versenyen kívüli éhező művész, de fennállt a veszély, hogy kísérlete privatizálja őt magát vagy valamiféle szeszélyes őrületbe zuhan. Nyomtalanul pusztul el. Igaz az a remény fűti, hogy az ambiciózus mitológiák esetleg mégis megemlékeznek majd róla.
Ráadásul volt egy történelmi időszak, nevezetesen a háborúk és a pergő mozi gyors képei végül is minden művészi törekvést összetartottak.
Egyáltalán, hogy egy kiállításnak címe és témája legyen akkor (hetvenes évek) még kérdéses volt és fordítva. A cím eldöntötte a kiállítást és annak külső megjelenését. A gyorsan változó címek, tematikák – akkor is és most is – mint egy beszélgetés, már elég régen általános stílussá vált. Sőt ma nincs is más.
Vannak és voltak művészek akiknek ez jól állt.
A művészek magánemberek, magán vállalkozók, ma még inkább azok. A szocializmusban az állami megrendelések voltak hívatva kiszabadítani a művészeket az anarchikus maszekolásból. Ugyanakkor egy betiltott kiállítás megnövelte a művész szerepét, legalább is a szigorúan vett bohémián belül.
Néhány hónappal ezelőtt (2013 Antwerpen) egy gyűjtőnél felfedeztem egy korai Baldessari fotót. Több kéz boros poharakat egyensúlyoz a kéz fejeken. Semmiféle szándékot nem tudtam kiolvasni a képből. Még csak abszurdnak sem tűnt. Legfeljebb nem így szoktunk inni bort, praktikusan megmarkoljuk a poharat. Így is lehet kézfejen egyensúlyozva, csak úgy nehezebb. A Vallás idején már ismertem néhány Baldessari fotót és át is vettem az alapötletet pl. “nem így van, de lehetne ilyen is”. Mint elvbe, bele tudtam nyugodni: nem ilyen a Vallás általában, de így történt ezen a kiállításon és én is csak utólagos következtetéseket tudok levonni. Ezt most tudom és most tekintek minden ábrázolási vagy megjelenítési kísérletemre, hogy “nem így néz ki” de így történt rajz közben festés közben, írás közben stb.
Legyünk vallásosak, higgyünk a végtelenben. Ne utasítsuk el azokat akik valóban hisznek a végtelenségben és vállalják a névtelenséget. Az ateizmus olyan szerep ami a dolgok végességére esküszik. A fizikusok az energia megmaradás törvényeiben hisznek, tehát vallásosak. A fizikusokkal ellentétben, az energia elvész, a megmaradásnak nincs esélye. Kétségtelen, hogy ezt a tényt nem lehet sem megfigyelni, sem bizonyítani.
Az önmagukat felgyújtó buddhista szerzeteseket, vagy a dzsihádistákat is innen lehet megérteni. Ha ez egyáltalán megértés kérdése. A visszavonhatatlan tett. Felkiáltó jel egy tőmondat végén.
XY vélekedése a Vallásról, mindent amit mond lehet hogy igaz, de inkább kellemetlen, mert önmagában csak egy téma és az alkalmiságában intézményesülni sem akar, csak valahová tartozni.
1979 disszidálni készültem és disszidáltam.
Emlékszem, hogy önmagában erről csak úgy gondolkodtam mint a plain air festők akik helyszínt változtatnak. A majdnem Semmibe készültem. Decemberi indulásomig még volt idő kiállítást megrendezni és egy performanszt is.
Igazán csak most fogom fel annak a jelentőségét, hogy a Semmibe indulás a legfontosabb és a legerősebb érvem az önigazolásra. Hogy a legfontosabb “tetteim” mindig is üres, kitöltetlen helyeket céloztak meg. Angolul sem tudtam. Tudhattam volna, mint ahogy Amerikáról is bőven rendelkezésre álló könyv és információ létezett. Az amerikai irodalom, film…….. a bátyám, Péter meghívott és kész.
Most, hogy tanítok néha érzem, hogy az ürességet akarom feltölteni. Főleg, hogy a hallgatók érezzék, semmi más dolguk nincs mint engem hallgatni. Ez tipikus tanár betegség…más oldalról a madarat is tanítják repülni, a saját szárnyán nem képes.
Egy egész tanévet a Semminek szenteltem. Nem is sikertelenül, abban az értelemben, hogy az ürességeket a személyiséggel fel lehet tölteni. A nagy felfedezéseket mindig névhez köti az emberiség. Arról az őrültségemről, hogy az ürességet csak XY tudja tartalommal megtölteni egy szót sem, arról végkép nem, hogy a Semmi az Nincs, és nem is lehet.
Egy határon túl már nem vagyunk képesek absztrahálni. Név kell. Állandóan biztatom a hallgatóimat, ”hátha Te leszel az, aki…….”.
A kor vallástalan realizmusa hol a tudomány istenében, hol a parapszichikus jelenségekben talált válaszokat, de a családi tradíciók életbe tartásában is. Az itt-ott felbukkanó buddhizmuson kivül a kérdés Mo.-n faji jellegű maradt. Azért keresztény valaki mert annak született, ha zsidónak akkor az is marad, függetlenül, hogy jár-e templomba vagy sem, pártag-e vagy sem. Itt semmi olyan nincs amit én fedeznék fel, erre a korosztályom emlékezni szokott. A rendszerváltás után sok ember lett vallásos, Hoffman Rózsinak is megjelent az Úr. A hetvenes évek közéleti szereplőinél még vagy már nem volt divat. Le kell szögeznünk, hogy a hetvenes években a pléhkrisztusok kulturális öröksége, a rozsdás múlt vagy valamiféle intellektuális bravadó a fennálló rendszer kritikájaként bontakozott ki. Lehet, hogy tévedek.
Pedig bőven volt templom én magam is dolgoztam a Mátyás templomban. Zsinagógákat építő ipari anyagok raktáraként használtak, de egy vagy kettő megmaradt.
(A 60-s években nagymama bejárt a Dohány utcába, hogy a Hitközségből az ingyen kaját felvegye, de már elfelejtett jiddisül és arra sem emlékezett, hogy miről szól a Pesach…”miben különbözik ez a mai nap”)
Egyik nap sem különbözött a másiktól.
A fogalmak és nyelvi fordulatok viszont a tételes vallások majdnem minden elemét életbe tartották akár a hétköznapban is.
Ami ennél is fontosabb volt, hogy a szavak már véletlenül se feleltek meg a tényeknek, akár a mai kormányzat retorikájában. Akkor is, most is, minden csak hit kérdése volt. A makacs tények jobban teszik, ha a messzi távolra kerülnek, hogy ne zavarjanak meg minket.
Nehogy az “ábrázolás bűnébe” essek. A testiség árnyéka volt az alapanyagom a fényérzékeny fotó papíron. Alapvetően redukciós folyamatokban gondolkoztam, bár közvetlenül az akadémikus festészettel szemben (vagy grafikával) függetlenül a nemzetközi trendektől . Nem annyira a Void-ból indultam ki, hanem afelé tartottam. Anélkül, hogy ezekből a kísérleteimből végső konzekvenciákat vonjak le, megelégedtem ismeretelméleti fejtegetésekkel. A fájdalomról, szenvedésről, halál közeliségről annak is van mondanivalója aki fizikailag nem megy keresztül (még vagy már)rajtuk. A művészet csinálásához munkakedv és elég jó közérzet kell.
A szegénység kedvez az apollói hozzáállásnak. Nem tudom, hogy az emberek miért feltételezik fordítva. A hajléktalanok megítélésében rögtön az az első, hogy valamilyen szenvedély rabjaként züllött le, vagy elmebeteg. Lehet ez igaz is, de az utcán, nyilvános tereken, szabadban való túlélés nagyon finom és árnyaltan tagolt cselekvések sorozatából áll.
A művészeti hajléktalanság mögött is nagyon bonyolult stratégiák működnek.
Több év a konceptualizmusban….. A kiállítás főleg fotógrammokból állt … ami velem történik, nézőben kell, hogy történetet indukáljon… Valami hasonlót le is írtam akkor…. Egy évvel később nem a konceptualizmustól távolodtam el, hanem a saját fizikai jelenlétemtől. Elkezdtem állvány képeket festeni 79-80-tól, azzal, hogy bármi lehet a képen csak én nem.
A Vallásról általában olyasmit szerettem volna írni és mutatni amit Schelling, Kierkegaard, Freud, Jean Paul Sartre, vagy Allen Ginsberg, Erdély Miklós és mások.
A Vallásokban van durvaság és hétköznapiság bőven. Erőszak, halál, hatalomvágy, vérfertőzéstől a rafinált szexualitásig, a test minden fájdalma és az emberi lét minden borzalma a lehető legszélesebb skálán. Ott van a vigasz, és az extatikus öröm is, és a gondolkodók leleményessége. Természetesen a realitások sem hiányoznak. Minden korban mást és másként hiszünk el.
Mint annyian mások, filozófiától vártam a segítséget. Bizonyos értelemben a leggyorsabb megoldásnak látszott, ma már nem az. Talán ma is az lehetne, a mai művészeti létezésemnek és megismerő képességemnek birtokában kevesebb ”mankóra” van szükségem. Valamennyire azért van, főleg azért mert szép lassan minden ésszerűtlennek látszik és züllesztőnek. Ha egy egy mű nem hasonlít egy ideára annyi baj legyen. Az ideológiákról nem is beszélve azoknak olyan gyorsan van végük mint a gyári termékeknek, ha lejárt a szavatossági idejük.
Nem vagyok rabbi, pap, imám, yogi … a kor művészete éppen erről szólt. Most miről?
Sokan kérdezték, hogy miért nincs honlapom? Nem érdekel hogy legyen, maradok honlaptalan. Nem ragaszkodom a honlaptalanságomhoz és ha valaki megcsinálja, hát legyen… a lakásomat is bérlem …
E flux journal, online magazine (másolat!)
…… but as the more object-based, formal modernist movement. This kind of deconstruction didn’t define Conceptual art in relation to modernism itself, because deconstruction is in modernist history. It should be more precisely the deconstruction of object-based or formal modernistic movements.
PP: It is very hard to construct definitions, and I’m not sure we really need them. Modernism was recognized as something opposing socialist realism. When it appeared in the beginning of the 1960s in Poland, let’s say—but also in Czechoslovakia at the end of the 1950s—modernism was perceived as the opposite of socialist realism. It was connected, of course, with easel painting, abstract painting, and so on. The next wave of artists in some countries, like Czechoslovakia, Poland, or later Romania, kept the modernist value system even when they began to critique some of the elements of modernism, such as easel painting.
ZB: If we consider the deconstruction of modernism a topic, we can present these issues and their complexity through the exhibition, and problematize them.When I started to think about the possible comparisons, I found that this could be a productive approach.
PP: Lets take, for example, the relationship between modernist painting, on the one hand, and conceptual activities, on the other. The painting More (The Sea) by Koller in Czechoslovakia contains text which gives it a multi-dimensional meaning. This shows the relationship between the easel painting as done by the modernists and other conceptual activities. Were you thinking of something like this?
ZB: Yes, although Art & Language is perhaps the most typical example of the kind of deconstruction of modernism through the artwork itself.
BS: Is it easier to frame it as the dematerialization of the art object, instead of the deconstruction of modernism? In our countries it’s not only modernism but all variety of art, of figurative art, and so on.
ZB: For me, modernism means artwork which is based on the question of media, as opposed to Conceptual art, which deconstructed this. And another issue, which Boris mentioned, was its reaction to the kind of modernism which he framed as artists’ ideas of utopia. To this point, modernist Yugoslavian abstract painters, for example, behaved as though they were dealing with universal truths through the medium and didn’t care about the concrete context. In terms of artwork, I think the question of media, for me at least, is very important. But maybe its not necessary to define it just yet.
VH: We should take into consideration that it’s not deconstruction, nor a negative or positive relation, but a kind of burden of different feelings, sometimes even lyrical feelings, towards modernism. A complicated relationship, although very basic for conceptualism in the beginning.
CF: I like to think in terms of strategies that artists were using in their operations to get in touch with the ideas of object or process. For instance, we talked about the political context and how information circulated. In fact, how were ideas and proposals communicated to other artists and how did this generate a kind of energy that could flow beyond these statements? The term implies media and multimedia, ways of doing things—dematerialization is a very charged idea within the history of Conceptual art and a certain moment of this recent history. Mail art was one such strategy; its history is specific to its moment. Mail art today doesn’t really mean anything.
CH: This raises two points. A crucial one is the collapse of the frontiers between art and theory. The other is not dematerialization, but the critique of the unique object. So instead of art being defined in terms of the uniqueness of a signed, handmade object, you get artists who start thinking more in terms of the way a literary or musical work might be defined. For instance: What is the authentic form of a symphony? Is it the single performance, the score, and so on? Those questions get injected into the practice of art. So the whole idea that your concept of art resides in the one object in front of you—that’s gone.
PP: I want to define dematerialization. It’s an important factor, particularly for Eastern European art practice. Given that there was very little communication at that time, dematerialization helped to avoid many institutional traps set by the system. Dematerialization meant not only a critique of the object; it also made communication much easier. Artists were allowed to exchange art production because it was just a piece of paper or an idea written down. It allowed them to exhibit very temporary exhibitions in private studios. So dematerialization, in my opinion, has a political dimension too, particularly in these terms and on an international level. We spoke last night of The Net, the manifesto made by Kozłowski and Kostolowski. The main motivation behind The Net was just to exchange ideas between artists, not from the West and the East, but among Eastern European countries. And it worked as such, because it was easy to send things from, say, Poznan to Budapest, from Kozłowski to Beke, to Tót, to Lakner, or Štembera. So dematerialization meant something like this too, particularly in Eastern Europe.
CF: I agree. At that time dematerialization was a kind of departure towards exchanging things, but things themselves did not dematerialize at all. That’s why we can look at this history, it’s here. This term applied in the 1970s, but it doesn’t apply today. We have all the photos, books, and so on. These were, in fact, materialized.
A szöveg fordítását kérdezze meg nyelvtanárától, vagy a fordítójától.
Halász András