A kulturális diskurzusban az elmúlt néhány évtizedben gyakran emlegetett az európaiság, a centrum és periféria kérdésköre, ez utóbbi mára bizonyos szempontból talajtalanná vált. Az egykori politikai cenzúra és a vasfüggöny adta korlátok megszűntek. Kelet-Európa világpolitikai helyzete megváltozott, de az Európán belül jellemző, és a térséget érintő élés emblematikus különbségtétel a mai napig kísért.
A behozhatatlan demokráciadeficitet megélt emberek, művészek munkájukkal, reflexióikkal válnak részévé az egyetemes történelmet meghatározó időszak feldolgozásának. Bukta Imre és Teodor Graur -1950-es években született művészek-, már a kommunista időszakban rendszerkritikus műveket hoztak létre és elmélyülten figyelték, vizsgálták a rendszer működési mechanizmusát, így mára munkáik, szemléletük emblematikus része a térség kulturális önazonosságának.
Bukta az 1970-es évek második felétől reflektál műveivel, performance-ival a szocialista falusi életformára. A parasztstátuszból TSZ (kolhoz) dolgozókká vált emberek, háztáji gazdaságok kicsiny földterületével kielégített abszurd élethelyzeteire. A merész iróniával megfogalmazott művekben a szokványos paraszti élet eszközei, munkafolyamatai képzik művészete tárgyát.
Teodor Graur a kelet-európai modern urbánus életforma jellemző tárgyait kutatja fel és ötvözi új önálló műtárgyak formájában. Antropológiai megközelítésével és munkáival reflektál az európai modernség meghatározó alkotóira (Brancusi, Duchamp, Malevics), valamint a progresszív városi élet utópisztikus gondolkodására. Graur új-avantgard szemlélete már akkor magáévá tette az újrahasznosításon alapuló gondolkodást, amikor még a recycling nem volt „divat”. Míg Graur az urbánus létforma múltból ránk maradt darabjait vizsgálja, helyezi új kontextusba, addig Bukta a suburbánus, – vagy még azon is túl – a falusi életforma ikonikus tárgyait emeli be alkotásaiba.
Bukta Imre munkái az egész országot lefedő, hivatalos nevén: ”közmunka programra” megfogalmazott vizuális reflexiók. Bár a politizálni nem kívánó művész is hangsúlyozza, hogy meglátása szerint a program minden nehézségével, problémájával együtt hasznos, és egy lehetséges út a leszakadt vidéki, munkanélküli társadalmi rétegek felzárkóztatására. Bukta a rá jellemző iróniával örökíti meg a láthatósági mellényt öltött vidéki embereket. Akik krumplit szednek, árkot tisztítanak vagy épp Vidéki művészek közmunkában pléh-Krisztust restaurálva, esetleg ufonautát faragnak a derékban visszavágott út menti fatörzsek csonkjaiból.
A kiállításon bemutatásra kerül a művész legújabb projektje, amely az „egyedül vagyunk e világmindenségben?” örök kérdését vizsgálja, természetesen mindez a Bukta Imrére jellemző magas kultúrába ágyazott szarkasztikus humorral tálalva. A tematikus szociális munkára jellemző vizuális azonosság szemléltetése miatt kiállításra kerül Bukta Imre néhány 1970-es 80-as években készült performance-ának, environment-jének fotódokumentációja.
A kiállítás két kelet-európai ország azonos múltjának különböző életformáit szemlézi, és helyezi a kultúra górcsöve alá, oly módon, hogy egymásra reflektáló, de autonóm kortárs műalkotásokat mutat be. A tárlaton napjainkban készült műveket és korábbi, az 1980-as 90-es években készült munkákat mutatnak be a művészek.