Vas István. Az idő metszeteiben

Vas István (Budapest, 1910 – Budapest, 1991) klasszikusan modern költő, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Egészen fiatalon jelentkezik avantgárd szabadverseivel, de hamar a kötött formák felé fordul. Háború előtti, erősen személyes költészetét rendkívüli formakultusz és a köznyelvihez közelítő líranyelv jellemzi. Kései költészetének iróniája, szikársága, tétovázó nyelve a kísérletező megújulásról tanúskodik.

1943-ban kezdi el önéletrajzi regényét, melyet aztán haláláig ír. A többkötetessé duzzadó mű páratlan öniróniával és őszinteséggel, a detektívregények izgalmával kíséri végig egy férfi érését, fejlődését, egy írói identitás alakulását.

Indulásától fordít, angol, német, francia és latin nyelvből, számtalan klasszikus – Shakespeare, Molière, T. S. Eliot, II. Rákóczi Ferenc – szólal meg Vas István hangján. A háborút követő hallgatás éveiben a műfordítás jelenti az irodalmi jelenlét lehetőségét.

Ízig-vérig pesti költő, a nagyvilági és a külvárosi Budapest egyaránt állandó témája lírájának és prózájának. S bár sok időt tölt szentendrei nyaralójukban feleségével, Szántó Piroskával, a kisváros alig-alig jelenik meg verseiben, csak az évszakokkal változó kert látványa válik visszatérő motívummá költészetében.

Vas István vonzóan modern személyét és impozáns, izgalmas életművét számos közintézmény és magánszemély gyűjteményéből válogatva mutatjuk be tárlatunkban.