Vásznak

A kiállító művészek a Hollósy Simon naturalista iskolájából indított, új magyar festészeti hagyományra épülő jelenkori piktúrát mutatnak be. A művészek mindegyike már megismerte a „festészet halálát” jövendölő idők csődjét, majd azonosult a vásznak halhatatlanságába vetett hittel.

Horváth Roland legújabb műveiben a megfigyelés elvű új-naturalista festészet és Gulácsy vízionisztikus szimbolizmusa ötvöződik. Az egészen tárgyilagos csendéletmotívumok álomszerű szín- és kompozíciós környezetbe helyezésével a művész átértelmezi az eredeti beállítás jelentését.

Ezt az elviséget aktualizálja, teszi kortárs társadalompolitikai környezetbe Borsos Lőrinc. Az egy név alatt két művész (házaspár) által jegyzett, társadalmi szerepekre reflektáló, kifinomult politikai iróniával fűszerezett művészeti gondolkodás legújabb motívumait láthatjuk most. A fatáblára kasírozott vásznakon és műanyag zacskón megjelenő műveletek párhuzamba állíthatók a másik öt alkotó által felvetett festészeti és morális kérdésekkel.

Király András lazúrosan vékony réteggel modellált, lényegében figurális monokrómja magyarság kultúrköréből vett ikonikus képei szókimondóak. Művei a politikai semlegességre, illetve a művész szabad véleménynyilvánítási jogára és kötelezettségére fókuszálnak.

Az ikonok és szimbólumok használata Szabó Dorottyánál a kollektív gondolkodás egyetemes közegéből érkeznek és egy rendkívül személyes és lírai feldolgozás után ugyanoda kerülnek vissza. Róka, fa, ikrek, szék, asztal, csillár megfogalmazása, ha még oly költői is, jelentésük szembeötlően konkrét. A pauszpapíron, mint közvetítő médiumon átszűrt festék megtisztulást és lázadást is jelent a közvetlen elméből fakadó ecsetmunka rutinjával szemben. Ez a technika ugyanakkor lehetőséget ad a véletlen képi megjelenésére is.

Kovács Lehel és Szabó Attila a látványhoz szorosan ragaszkodó pillanatmegragadásban és annak finom, érzékeny, biztos ecsetvonásokkal való leképzésében hisz. Kiindulásukhoz használnak fotókat is, de közel sem a fénykép pontos másolása, hanem inkább a festői gesztus kifejezőerejének megmutatása a cél. A gesztus morfológiája a kisméretű érzékeny rezzenésétől a széles, pontosan odavetett formakövetésig terjed. Kovács Lehelnél mindez a kortárs tájképfelfogás letéteménye lesz, míg Szabó Attila inkább az emberi jellem rejtett, nehezen megfogható oldalának bemutatására használja.