A tárlat címe arra a kettős kényszerre utal, hogy a művek és életeseményeink egyaránt történetekké fűződnek össze, valamint arra, hogy noha személyes történeteinken keresztül értjük meg egymást és önmagunkat, e történetek jó része igencsak személytelen, afféle „vicces sztori’” ami bárkivel megeshet, és ráadásul olykor nem is vicces.
A kiállítás fekete terében a falakon végighúzódó, hangsúlyos fehér krétarajzok, képregényszerű jelenetek váltakoznak fotóalapú művekkel és videóinstallációkkal. Az állókép és a mozgókép, valamint a zene egymással is feleselő médiumai hozzák létre azt az új szerepkereső játékot, amely sohasem volt idegen a leginkább szöveg és kép közös használatával készített fotóiról és installációiról ismert művésztől.
Az oszcilláló jelentések, a banalitással kacérkodó poézis és a mély értelmű humor a hazai vizuális művészet úgynevezett középgenerációjának kiemelkedő alkotójává teszik Csontó Lajost, aki a kiállítással többek között éppen erre a középgenerációs helyzet(é)re is rákérdez.
A tárlat visszatekintő elemeket is tartalmaz, ezek viszont jórészt önmaguk parafrázisául szolgálnak, eddig be nem mutatott és új művekkel egészülnek ki, hogy együtt meséljék el számunkra azt a „vicces sztorit”, amely egyszerre szól magántitkokról és egy közösség dilemmáiról.
Kukla Krisztián