Műveinek visszatérő motívuma az épített belső tér. Termek, csarnokok, lépcsők tárulnak fel előttünk sejtelmes fényben és mindig lakatlanul. A pasztellszínekben játszó, perspektivikus terekben nem tudjuk honnan és hová vezetnek a lépcsők, hová nyílnak az ajtók – egyáltalán vezetnek-e a terek valahová, vagy inkább az örökös „belső” bolyongásainkhoz szolgálnak színpad gyanánt.
Vojnich termei üresek, mégsem kihaltak, vagy szorongatóan, kísértetiesen néptelenek – egyszerűen csak „állnak az időben”. Távol minden trendin harsánytól, locsi-fecsitől, pillanatnyitól. Képei, mint egy-egy monolit tömb, súlyosak, mozdulatlanok.
Legújabb festményeinek tereiben medencék tűnnek fel: az eddig zártnak vélt belső terek egy újabb zárt térszakasszal bővülnek. Mintha csak azt üzennék, hogy minden megfejtett titok egy újabb titokhoz vezet, hogy a Lényeg megfejthetetlen, legfeljebb csak megsejthető, s hogy a valóság mégoly tökéletes álarca mögött is valami még mélyebb értelem, titok lappang.