von Uray Ágnes kiállítása

Különös érzésünk támadhat Szépfalvi Ágnes képeit nézve. A reklám, a mozi, kommersz képvilág köszön itt vissza a táblaképekről. Egy másik művi valóság villanásait látjuk viszont a festmények terébe emelve: a filmvászon helyébe a festővászon kerül, a kép szemlélője a film nézőjének pozícióját foglalja el, vagy a jelenetet előkészítő rendezőjét. Időnként látjuk a kamera egy részletét is: ám ami ott dinamikus, pillanatonként változó jelenet, az itt kimerevített, a leghagyományosabb festői eszközökkel rögzített, változtathatatlan, megkomponált kép lesz. Ebbol fakad a zavarunk is: a mozgóképpel vagy fotóval szemben, ahol a létező világ egy részletének folytatásaként érzékeljük, amit látunk, itt ellenkezőleg, mintha egy tudati labirintusban bolyonganánk, ahol a többszörös mimetikus tükröződés szeszélye szerint válunk nézőből szereplővé, szereplőből rendezővé, miközben újra és újra rádöbbenünk, hogy amit látunk, az nemcsak az, ami. Az arcok olykor kínosan ismerősek, máskor kínosan ismeretlenek, a mozdulat, a kifejezés valamiért fontos, a pillanat felnagyítódik, és idézhető jelenetté rögzül, a Nagyítás mint gesztus tudati ráközelítést jelent, miközben a (kép)néző dörzsölgeti a homlokát: te, hol is láttam ezt? Így, ebben furcsa mesterséges megvilágításban nyilván sehol: a kép terébe mindig beszűrődik valami, mesterséges fényforrás fénye is, átrajzolva biztosnak gondolt tudásunk körvonalait a színekről, mufajokról és az emlékezés természetéről.

Tóth Krisztina