Zámbó Jimmy Kazimir Malevics műtermében

A művészettörténet a szép emlékezete, a történelem pedig a csúfé. A művészettörténet kirostálja magából a csúfat, a történelem pedig a szépet. De mi történik akkor, ha a néző elkezdi ezt a rendszert saját belső igénye szerint összekeverni, a művészetben a csúfat keresni, a történelem szörnyűségeiben pedig a szépet?

drMáriás eljátszott a gondolattal, hogy vajon tud-e a kelet-európai ember úgy élvezni egy önmagáért való szépet képviselő műalkotást, mint egy nyugat-európai. Legújabb képei láttán arra a következtetésre juthatunk, hogy nem, mert a kelet-európai ember a nyugati értelemben idealizált szépbe belelátja azokat a szörnyűséget is, amelyeket megélt, amelyekre nevelték, s amelyek immár elidegeníthetetlenül örökre ugyancsak a szépet jelentik számára, így összemossa a kettőt, hogy esztétikai identitásának megfelelő élményt alakítson ki.

Máriás ezért úgy értelmezte át néhány kiemelkedő modern festő alkotását, hogy azokba beléphessenek a kelet-európai történelmi személyiségek és celebek, s meglegyen a 2 az 1-ben hatás, amelytől a lokális igények is kielégítettekké válnak. Így a művészettörténet szépjeibe beépülnek a diktatúrák hagyatékát és a harmadosztályú fogyasztói társadalom értékrendjének csúcsát képviselő királyok, a kelet-európai sztárok, akik hívatlan vendégekként a nagy művészek műtermeiben modellt ülnek, ahová beviszik magukkal aurájukat, szagukat, történelmüket.

Ennek a két világnak az egymásra vetüléséből születtek a következő festmények: Geronazzo Mária Vincent Van Gogh műtermében, Kiszel Tünde A. R. Penck műtermében, Sztálin Walt Disney műtermében, Fekete Pákó Sigmar Polke műtermében, Fásy Adám Picasso műtermében, Liptai Klaudia Modigliani műtermében, Szlobodán Milosevic Enzo Cucchi műtermében, Mao Ce Tung Csontváry műtermében, Nicolae Ceausescu Georg Baselitz műtermében, Robert Fico Joan Miró műtermében, Lagzi Lajcsi Henry Rousseau műtermében, Fábry Sándor de Kooning műtermében, Zámbó Jimmy Kazimir Malevics műtermében, Kádár János Piet Mondrian műtermében, Vujity Tvrtko Remé Magritte műtermében, Staller Ilona Mark Rothko műtermében és így tovább.

Ez a szociálisan érzékeny és elkötelezett szürrealizmus, kortárs művészeti népművészet, neopop-szocreál, punkosított avatgárd, tesco-gazdaságos aukció-provokáció, a kelet-európai közösségi szkizofrénia képzőművészeti kifejezése – vagy nevezzük bármi egyébnek – úgy kavarja fel a magunkról és a szépről alkotott fogalmunkat, hogy tragikomikumával jócskán megnevettet, őszinteségével pedig kétségbe ejt.