Az elmúlt években kissé elpuhított élű, misztikus hatású, színes, ásványszerű formákat festett. Vonzó, titokzatos, érzéki, csiszolatlan és csiszolt ékköveket.
Volt korábban olyan korszaka is, amikor valamilyen szokatlanul felnagyított részlet töltötte ki a teljes képmezőt, például egy emberi szem – ezek a művei is jól ismertek; március közepéig a Ludwig Múzeum reprezentatív csoportos kiállításán is lenéz a falról egy ilyen Kovács Lola-szempár.
Eddigi pályája során a festészeten kívül időnként más médiumban is alkotott: installáció, hímzés, fotó, rajz…Mint a legtöbb igazán jó művész, állandóan keres, és úgy tűnik, mindig talál is. Egy-egy új szakaszában nem csak a teljesen kiforrott dolgait szokta kiállítani, hanem meg meri mutatni az út elejét is.
Úgy mint most.
Hogy mit fogunk látni?
A nullát. A semmit. A kezdőpontot. Vagy a végpontot.
Jöjjenek el, jöjjetek el megnézni!
„A nullhelyzet, a zéró nem más, mint misztikus látás, a látott világ újbóli és újbóli kezdete, tiktakolása a jelennek, melyet úgy-ahogy a lélek tükrét törölgető szemhéj mozgása fejez ki, amely minden másodpercben felnyílik és lecsukódik, hogy a feltöltődött látás nagyobb ugrásra késztesse a feledést, ugyanúgy, ahogy az ablaktörlő törli egyre sebesebben a gépkocsi szélvédőjét, melyről oly gyorsan eltűnik a záporeső vize, hogy a szempillák által törölgetett szaruhártyának ideje sem marad rögzíteni, hogy esett.” (Bohumil Hrabal – Asztal, melynek hiányzik egy lába; részlet, ford. Tóth László, in: Adagio lamentoso. Európa Könyvkiadó, 2001)