Az animizmus ősi világszemlélete szerint a természeti elemek, a bennünket körülvevő tárgyak, lélekkel, spirituális jelleggel bírnak. A kifejezés a latin anima (lélek, lélegzet) szóból ered, melynek eredeti jelentése az ószövetségi teremtéstörténet azon pillanatára utal (Teremtés 2,7), amelyben Isten a föld porából megalkotja, majd az élet leheletét az orrába lehelve (spiraculum vitae) élőlénnyé változtatja (animam viventem) az embert.
Az ökológiai válság és a poszthumán állapot korában az animizmus egy olyan alternatívaként jelentkezik, amelyben archaikus világképek és lehetséges jövővíziók keresztezik egymást. Mendreczky Karina és Kortmann Járay Katalin idén szeptemberben a Parallel Viennának helyet adó Semmelweis Klinika egyik elhagyatott szobájának falai között egy ilyen animisztikus tárgyakkal megtöltött tér nappali oldalát mutatták meg.
Az FKSE pincéjében megvalósuló installációk ennek az eseménynek a párjaként egy hasonlóan időtlen, de bejárható táj éjszakai látképeként sejlenek fel. Kiállításuk kollektív emlékeket megidézve keresi a választ arra: vajon lehetséges-e visszafordítani a rombolást, amelyet az emberiség az utóbbi évezredekben a természeten és önmagán véghezvitt?
Antropomorf plasztikáik, nagyméretű betonszobraik, finoman lebegő nyomataik között így fordul át az emberi pusztítás egy új teremtéstörténetté, melyben a ratio minden fogózkodója megszűnni látszik. A befogadó egyetlen kísérője a női princípium ismétlődő motívuma, mely hol a természeti elemek, hol pedig testet öltött archetípusok képében jelenik meg.
A szürrealisztikus, hibrid lények, az átlényegült alakok között bolyongva már senki nem mondja meg: a múlt egy hátrahagyott szeletén, egy posztapokaliptikus jövő újraéledésének helyszínén, vagy éppen a valóság, a kísérteties vagy a misztikus territóriumán lépkedünk-e e sötét zsongásban.
Szöveg: Tóth Lili Rebeka
Hang: Mostoha Marcell