ACB
Ádám Zoltán, Batykó Róbert, Előd Ágnes, Farkas Rita, Farkas Zsófia, Halász Péter, Mátrai Erik, Rádai Andrea, Szarka Péter, Szűcs Attila, Tarr Hajnalka, Várnai Gyula
4 humor
2009. február 27. - április 10.
Megnyitó: 2009. február 26. 19:00
A kiállítás kiindulópontja egy szimpla kérdés: Miért csak kategóriákban tud gondolkodni az ember? Miért érezzük úgy, ha valamit be tudunk sorolni egy korábban már definiált fogalomkörbe, akkor az a kategorizálás által befogadhatóbbá válik? Hogyan jönnek létre a művészettörténet felosztási rendszerei, melyek alapján különböző típusokba sorolhatóak a műalkotások? Egyáltalán: tipizálhatóak-e a műalkotások a 21. században?

Ezen egyszerűnek látszó kérdések mélyebb vizsgálata rávilágít arra, hogy valójában egy évezredes filozófiai problematikával állunk szemben. A tipizálás nem a 20. század terméke. Minden csupán definíció kérdése. Erre kísérel meg reflektálni a tárlat.

Az orvostudomány megalapítójaként számon tartott görög orvos, filozófus, Hippokratész az emberi szervezetben lévő testnedvek alapján tipizálta az embereket. Az ókori hippokratészi tan szerint a test fő nedvei - vér, fekete és sárga epe, nyálka - kiben-kiben más-más arányban találhatóak meg, s ennek megfelelően négy kategóriába sorolhatóak az egyének. Megkülönböztettek vérmes (szangvinikus), méla (melankolikus), epés (kolerikus) és nyálkás (flegmatikus) típusú személyiségeket. A testnedv elnevezésnek az ókorban a latin (h)umor szó felelt meg, mely utalás arra, hogy a testnedvek keveredési aránya meghatározza az ember kedélyállapotát, humorának mértékét.

A későbbiekben mindent a négy hippokratészi kategória alapján határoztak meg: az évszakokat, a napszakokat, a Föld alapelemeit, a csillagjegyeket, az ízeket, a gondolkodásmódokat, az alaptulajdonságokat, az emberi életszakaszokat, a művészeti ágakat. A típusokban való gondolkodás átfordítása a képzőművészet nyelvére hamar kézenfekvőnek tunt, s értelemszerűen a színek felől közelítették meg a kérdést. A vörös, a fekete, a sárga és a fehér színeket feleltették meg a testnedveknek, s úgy vélték, a vászonra felvitt színek aránya alapján a képek kedélyállapotokat tükröz(het)nek. A hippokratészi típus-tan legplasztikusabban, legdirektebben Dürer 1526-ban készült Négy apostol című festményén jelenik meg a képzőművészeti alkotások közül.

A hippokratészi tipizálás, s az említett Dürer-kép ellenpontjaként értelmezhető a jelen kiállítás. A művészettörténet tudománnyá válásának alapja a műalkotásoknak korszakok, műfajok, kategóriák alá való rendezése volt. Ahogy azonban az évszázadok során megváltozott az orvostudomány felfogása az emberi kedélyállapotok, emberi típusok kategorizálásáról (kategorizálhatatlanságáról), úgy mára a műalkotások megragadása is új szempontrendszert követel meg a befogadótól. Az 1980-as évek elején Hans Belting mutatott rá elsőként, hogy a műalkotások értékelése, a fogalmakban, kategóriákban való gondolkodás már meghaladott a művészettörténet-írásban. Azóta a kortárs képzőművészetben való eligazodás nehézsége szinte közhellyé vált.

Az eligazodás a jelen tárlaton éppen az eligazodhatatlanságban ragadható meg a leginkább. A kiállításon 12 művésznek eddig még a nagyközönség által nem látott művei szerepelnek. Vagy azért, mert nem illett bele az adott művészről eddig kialakult képbe, vagy azért, mert teljesen új munkáról van szó. A 12 művész már a művészettörténeti kánon része, besorolták oket. Mégis ezúttal olyan műveket láthatunk tőlük, melyek az egyes életműveken belül nehezen elhelyezhetőek.

Bekategorizálhatatlanságuk fűzi össze a munkákat. Legyen szó egy, az adott művésztol nem (annyira) megszokott technika alkalmazásáról (Batykó Róberttől videomunkát, Szarka Pétertől rajzot, Előd Ágnestol hímzést, Tarr Hajnalkától művészkönyvet, Várnai Gyulától fotómunkát láthatunk), egy új ikonográfiai ábrázolásmódról (Mátrai Erik Meztelen karú Máriája, Halász Péter számítógépes alaplapokból összerakott "ötvöstárgya"), egy új installációs formáról (Farkas Zsófia falra felmászó szobrai), vagy atipikus témaválasztásról (Rádai Andrea, Farkas Rita, Ádám Zoltán, Szűcs Attila).

A kiállítás a típusokban való gondolkodás, a bekategorizálás lehetetlenségére és (talán) szükségtelenségére szeretne rámutatni. Ahogy egy ember, úgy egy mű sem sorolható be egy csoportba, osztályba, stílusba, típusba - feltétel nélkül. Mivel azonban az ember nehezen tud elszakadni az évezredes filozófiától, miszerint mindennek megvan a maga kategóriája, talán csak idő kérdése, és ezek a művek is definiálva lesznek. Hiszen minden csak definíció kérdése. De legalább addig nézzünk kategóriák nélkül a műalkotásokra.