ACB
Karácsonyi László, Kis Róka Csaba, Király Gábor, Kósa János, Roskó Gábor, Szenteleki Gábor, Szűcs Levente
Az Üveghegyen innen
2010. szeptember 10. - október 15.
Megnyitó: 2010. szeptember 9. 19:00
Kurátor: Sárvári Zita
Kiállításunkon a kortárs magyar festészet azon alkotóitól válogattunk, akik a különös képi megjelenítések narratív síkjához vonzódnak. A festészet technikai tradícióját elfogadó, de azt átértékelve alkalmazó és saját nyelvükre fordító művészek humorral és iróniával átszőve nyúlnak gazdag képi szerkezeteikhez.

A valóság számukra csak eszköz, amelybol kedvük szerint emelik ki azokat a struktúrákat, amelyek képesek egy másik, lehetséges valóság megtapasztalását közvetíteni. Közös bennük, hogy konszenzus nélküli világok teremtésével, magánmitologikus magyarázatát adják az általuk tapasztalt valóságnak, mely valóság narratív festményeiken keresztül szürreális és álomszerű karaktert nyer.

Karácsonyi László festményeiben két fő irány figyelhető meg: technikai kísérletezései hiporealizmusában csúcsosodnak ki, valamint kedvelt témája közé tartozik a lovagkori ikonográfia és az ikon műfajának megújítása. Kis Róka Csaba a hagyományos pásztorjelenetek képi struktúráiból indul ki, amelyeket sajátos erőszakkal tölt meg. Morbid klasszicista, eredendően meghökkentő képeit az irónia és a humor teszi még provokatívabbá.

Meleg élénk színek, és intenzív, laza ecsetkezelés jellemző Király Gáborra, aki a magányos embert ábrázolja képein. Visszatér gyermekkorába, és személyes mitológiájában felhasználja a családi fényképalbum pillanatfelvételeit. Kósa János a személyesen értelmezett történelem után maradó érzés, a nosztalgia koherens narratíváit vizsgálja. Roskó Gábor a mindennapok banális helyzeteinek fabula-festője, a jövőből a jelenbe visszatekintő archeológus.

A képek meghökkentő furcsasága, groteszk figurái és valószínűtlen helyzetei teszik igazán érdekessé Szenteleki Gábor festményeit, szokatlan historikus festészeti módján túl. Szűcs Levente időn és téren kívüli figurái a sietősen befejezett lazúros tájban a pusztító apokalipszis előtti utolsó emberek érzetét keltik bennünk.

Sok hipotézissel ellentétben a figuratív festészet sosem tűnt el igazán, inkább csak kikerült a figyelem középpontjából. Az ezredfordulóra művészek, kurátorok, kritikusok, gyűjtők körében egyre növekvő népszerűségének köszönhetően a figurális festészetnek sikerült deklarálnia figyelemfelkeltő természetét, hogy elevenebb legyen, mint valaha.