Július Gyula
Fényfogás
2011. január 18. - március 13.
Megnyitó: 2011. január 17. 17:30
Megnyitja: Hajdu István
Hétköznapi kozmológia

A pörgés meglehetősen alapvető jelensége az életnek, a világmindenségnek, meg mindennek, úgy általában. A Douglas Adams által kijelölt úton tovább haladva az is megfogalmazható, hogy a hal nemcsak táplálékforrás, illetve kulturális szimbólum, hanem képzőművészeti médium is. Ehhez a dimenzióhoz azonban már nem elég a hal képe, kell hozzá maga a hal is.

Július Gyula akciójának helyszíne a dalmáciai Krapanj, a projekt és a fotósorozat címe pedig Pörgő hal. A damilra fűzött hal egy fényképezőgép lencséje előtt pörög ultraibolya fénnyel és vakuval megvilágítva. A fotók hangulata egyszerre kísérteties és abszurd a mozgás, a fényeffektek, a precíz képrögzítés és a motívumok összjátékából adódóan.

A "halpörgetés" egyik alesete a "fényvarsa", amikor nem halak pörögnek a damilon, hanem valami más, ami nem beazonosítható, de ultraibolya fényben fluoreszkál. A létrejövő kép pedig kozmológiai vizekre repít. Mintha két fekete lyukat fordított volna egymással szembe az alkotó, melyek extragalaktikus anyagsugarai egymásba fonódnak az akkréciós korongra merőlegesen.

Ha már a kozmológiánál tartunk, amely egyáltalán nem idegen a korábban fizikai és kémiai "kísérleteket" folytató művésztől, akkor ki kell térnünk egy másik, sokak által sokféleképen megjelenített motívumcsoportra, a szférákra is, melyet Júliusnál óriási szappanbuborékok "zenésítenek" meg, Steina Vasulka után szabadon.

Az optikai hatás látszólag közismert, de a "gömbök" nagy mérete és a fenséges tengeri perspektíva nem engedi, hogy a nézőpont a gyermekjátékok világában rögzüljön. Alternatív világegyetemek, féreglyukak, azonosítatlan repülő tárgyak, gömbvillámok, tudományos és fantasztikus jelenségek egész sora nyílik meg a buborékokon keresztül, miközben persze tükröket, egészen halvány, egészen gyenge, szférikus tükröket látunk.

Egy másik alternatív világegyetemhez, a dadához vezet a Paincake-sorozat, és annak egyik emblematikus darabja, ahol a repülő palacsinta-hold felszínén a "LIFE IS LIFE" felirat olvasható, mely nemcsak a Cabaret Voltaire, de a korai, "low-tech" sci-fi világát is megidézi Jules Vernével és George Méličsszel. Hasonló asszociációk lengik körül az Oszcillátor nagyszabású - a Videospace Low-Tech kiállításáról ismerős - berendezését is, amelyet Július egyik régebbi, "elektromos" táblaképe zár le, mint zongorát a teteje.

Az Oszcillátor a maga hangsúlyosan barkácsolt dizájnjával - egyfajta médiaarcheológiai szemléltetőeszközként - elektronikus képet állít elő mechanikus eszközökkel. Az ultraibolya fényben megpörgetett fűnyíró-damilok ugyanis az oszcilloszkóp állóhullámaira emlékeztető képeket generálnak. Olyan, mintha elektromágneses hullámokat látnánk az LCD-képernyőn, pedig csak a mechanika és az elektronika uz tréfát az emberi szemmel és a digitális kultúra elváráshorizontjával.

Hullámok láthatók - mégpedig egy fokkal ismerősebb hullámok - a Hullámkönyv sorozat képein is, de a történet itt sem olyan hétköznapi, mint azt elsőre hihetnénk. A tenger hullámzása homokot fodroz fel egy krómlapra, amely az ég kékjét is visszaveri, és a felvételen még a sós víz hullámai is felismerhető vizuális nyomot hagynak. A homok hullámai metaforikusan vizualizálhatják a kvantummechanika klasszikus paradoxonát is, mely szerint az anyag egyszerre mutat hullámszerű és korpuszkuláris tulajdonságokat.

A képzőművészet felől nézve viszont a médiumok bonyolult interferenciáját látjuk: króm, homok, víz, levegő és fény rezonál a fényképezogép objektívje előtt egy időben kibomló akció dokumentumaként. A Fényhal sorozat képei kapcsán a mélytengeri élőlényeken és a csillagködökön túl ismét eszünkbe juthatnak a digitális képalkotás rejtelmei, miközben a kiindulópont egy "analóg" krómlemez, melyet a művész ezúttal nem pörget, hanem hajlítgat, és a nap erős fényreflexei rajzolódnak ki a papíron, illetve a fényképezőgép objektívje előtt.

Végezetül, a médium-művészeten átszűrt kozmikus látkép lezárásaként azt is leszögezhetjük, hogy Július képei nagyjából ugyanazt tanítják nekünk, mint Douglas Adams delfinjei: a világ nem feltétlenül olyan, amilyennek általában látjuk, megszokott lencséinken és szűrőinken át. A kultikus regénysorozat (Galaxis útikalauz stopposoknak) delfinnek látszó, intergalaktikus lényei, így akár még egy képzőművészeti kísérlet-sorozathoz is kiváló mottót adhatnak, melynek humora és perspektíva-váltása a modern természettudományoktól és a kittleri médiaarcheológiától sem idegen: - Viszlát, és kösz a halakat!

Hornyik Sándor