Hartmut Böhm, Haász István
Mintamondatok
2011. február 27. - április 24.
Megnyitó: 2011. február 26. 18:00
Megnyitja: Hans-Peter Riese
Harmut Böhm párhuzamosok képzeletbeli rendszerében úgy helyez el jelzéseket (acélszelvényeket, berajzolt vonalakat), hogy a rácsháló metszéspontjai szögek progresszív fokozású sorrendjét jelöljék ki, amelyeknek az utolsó pontja a végtelenben lenne elhelyezendő.

Az eredmény olyan nyílt kompozíciós elv, amely sokféle variációt tesz lehetővé, például eltérő fokszámok alkalmazását, egyes paraméterekre való redukciót, egymással versengő rendszerek integrációját. Bár Böhm a néző számára az adott mű címével lehetőséget ad arra, hogy a látási benyomást a tervezet matematikai alapjára visszavezesse, de ez csak egy lehetséges, a mű konkrét megjelenésén túllépő elv, amellyel Böhm rámutat "a látható és a láthatatlanság határára".

Haász István minimalista-redukcionalista alkotásai nemcsak a tiszta geometria kétdimenziós leképezései (grafikák vagy festmények), hanem tiszta tárgyi minőségükben objektek, modellek, reliefek, plasztikák, térformák és installációk is egyben; amelyek nyelvi és vizuális-objektiv értelemben vett, zenei, költői, matematikai vonatkozások objektivizált jelei, ikonjai, megfelelői.

A nyugati absztrakt-geometrikus, konstruktivista művészek közül Haász művészete leginkább Mondriannal, Doesburggal, W. Dexellel vagy W. Streminskivel, vagy a svájci konkrét művészi törekvésekkel (Jakob Bill, Nelly Rudin, Andreas Christen) rokonítható; valamint az amerikai "hard edge" (E. Kelly); a "shaped canvas" (Frank Stella); az ún. "colour-field painting" (Jules Olitski) irányzatok, mozgalmak törekvéseivel is párhuzamba állítható.

Haász István a 70-es években grafikákat, metszeteket készít, kevés vonallal, geometrikus-mértani formákkal. Monokróm, geometrikus felületekből hozza létre konstruktiv, konkrét festményeit, később a fal síkjából kiugró relief-festményeit. A 80-as években készült munkáinak címei változásról, időbeliségről, terekről, mozgásról, alakulásról beszélnek, miközben a szóban forgó festmények mindegyike egyenként, első látásra a címben feltüntetett kifejezésnek épp az ellenkezőjét mutatja: állandóságot, stabilitást, racionális síkokat, mozdulatlanságot. 1991-től készíti az ún. objekt-sorozatait, amelyek egyszerre tekinthetők festményeknek, kollázsoknak, reliefeknek és objekteknek.

Négyzetes, kubisztikus szerkezetű, festett objektjei, reliefjei első látásra középpontos, centrális, szabályos formákra épülnek. A látszólagos szimmetria és szabályosság azonban az egymáson elforduló négyzetek vagy törésvonalak és rések mentén elcsúsztatott trapézok, háromszögek, diagonális egyenesek révén megbomlik; ezzel együtt azonban igen precíz, kiszámított, de kifürkészhetetlen rendet feltételez (Feldafung - sorozat, 1994; Prae-post - sorozat, 1996; Objekt/Stanza - sorozat).

Az utóbbi, relief-szerű, négy részessé alakuló sorozata egyetlen négyzet alapú fali kompozícióból töredezik négy, ablak-üveghez hasonló, összetett, négy négyzetre, ezzel együtt a síkból a térbe nyíló-tagolódó, citromsárga fali-plasztikává. Formai szempontból talán leginkább Barcsay Jenő és Korniss Dezső bizonyos munkáival rokoníthatók alkotásai.

Színhasználata (főként: a 90-es évek sorozatai esetében) általában a fehértől a narancsig terjed. A monokróm felületek lazúros, transzparens hatása jellemzi alkotásainak, műveinek részeit, felületeit. Munkáinak kompozíciós elemei, jellemzői az asszimmetria, az élek, a bevágások (rések); a sík felület és a tér közti átmenet, a ritmikus szerkezet, valamint a fény-árnyék hatások.