Vésett arcok

Az igazán lényeges dolgokat elhallgatod, mert nem találhatod a szavakat, nem találhatod a formát. Ami igazán fontos, csak sejtés, nem racionális. Szavakkal ösvényt vágni a szavak nélküli világba, ahol a formák születnek a belső kényszer által. Érzületek, homályosan derengő belső képek világából kiemelve mintha kinyilatkoztatás lenne a művek sora. „Nem akartam” – mondanád, mégis kifejlődött valami, amit nem rejthetsz el. Talán nem teljesen így akartad, de bízol önmagad kiismerhetetlenségében. Nem cselekednél, ha elszállna az a titokzatos elemi hatalom, ami a hamisság leküzdése miatt állandóan nyugtalanít. Minden csak derengés, így a magyarázat próbálkozás is sejtetés, tétova körülírása a keresésnek, aminek még az iránya sem tisztázott. Nem akarsz a spirituális homályban rejtzőködve a véletlenek furcsa játékából valami misztikus demagógiát szövögetni. Önös narratívával fölösleges bizonyítani a művek létjogosultságát.

Az anyag mítosza, testünk mítosza. Minden képzelet alkotta lény testet ölt valamilyen formában, mítosszá terebélyesedik, élő imaginációvá. Minden tettre kényszerítő gondolat eredete a megoldatlanságból fakadó indulat. Az anyag emlékezete, a test rejtett emlékezete. A lét testisége, dologi természete a tapinthatóság általi valóság. A száj néma, de kiolvasod a vésett nyílásból az üzenetet, a mozdulatlan ajkak suttogását. Irtózol az ürességtől, a tér láthatatlan domborzataiból kiemelsz egy tekintetet, arcot vésel hozzá, s mire elkészülsz, a kivájt szemüregben a tekintet elenyész. A kimetszett jelekkel felébreszted a rejtőzködő, álomban létező arcokat. Egymásra halmozod a képzeteket, vésett árkokkal rögzíted a testetlen árnyakat. Krátereket vájsz: szemüreg, száj- és orrnyílás. Arctöredékek, amelyekből talán az Egészre lehet majd következtetni, de maradj inkább a termékeny csonkaságnál. Elég ez a kicsi egész, a hiánnyal együtt, ami tovább lendít. Az Egésznek álcázott, mindent elnyelő iszonyatos mennyiségű és örökké termelődő törmelékben eltűnnek ezek a töredezett arcok…

Anyagba oltva megdermed az élő grimasz. Az arc már ikon, befalazott lélek. Ajkán a fohász, szemében a könyörgés már örökké tart. Az anyagba vésett arc örökké emlékezik. Közelsége ellenére érzed az áthághatatlan távolságot, a köztes lét kietlen terét. Tapintható és mégis elérhetetlen görbe tükör. Az egyik arc dermedten vár a nappali fényben. Saját lelkedbe, álmaid szakadékába pillantó, szorongó arc.

Gaál József