John Tiney rajzfilmekből, filmekből és reklámokból kölcsönzött képek eklektikus elegyét használja fel festményeihez és videomunkáihoz. Az így születő narratívák bepillantást nyújtanak a fogyasztói társadalom legmélyebb bugyraiba, és megmutatják, hogy az sokkal inkább érzelmi alapokon nyugszik, mint eddig hittük. Budapesti munkáját David Wilkinsonnal közösen készítette.
Nannette Vinson munkái nem csupán játékosak és szemtelenek, de egyben kritikái is a fotográfiai hagyomány voyeurisztikus élvezeteinek. Számos médiumot használ, ezzel orientálva a néző figyelmét, miközben a kulturális emlékezetünket és vizuális környezetünket átható, adottnak tekintett feltételezések szerepét vizsgálja.
Fodor János a mindennapi életéből vett rajzokat, tárgyakat és videoképeket használja fel munkáiban. Ezek az intenzív megfigyelésen alapuló művek új kapcsolatokat és asszociációkat teremtenek, amelyek lehetővé teszik, hogy a látszólag jelentéktelen dolgokat tágabb összefüggéseikben szemléljük. Az egymástól távol eső asszociációk segítségével Fodor munkái túlmutatnak saját anyagi mivoltukon.
Pacsika Rudolf munkái a műfajok és kontextusok között mozognak, anyaghasználata és gondolatai nomád asszociációkat keltenek. Ha közvetlen kapcsolatot találunk egy hellyel, idővel, személlyel, később lehetséges, hogy ez a kapcsolat megszakad, vagy feloldódik egy újabb asszociációban, és ez így folytatódik a végtelenségig. Vajon milyen viszonyban áll egymással a lokális és az idegen? És vajon milyen rendszerek segítségével határozzuk meg önnön helyzetünket?
Alexa Hoyer megmutatja, milyen hatással lehetnek ránk azok a dolgok, amelyeket képtelenek vagyunk igazán megismerni. Munkái – akár fotográfiák, szobrok, akár egyszeru szövegek – a dolgok felületi feszültségét igyekszenek megtörni. Beleavatkozik a dolgok természetes menetébe, és a keletkező űrt rafinált, bizarr és nyugtalanító dolgokkal tölti meg.
Az ember azért alkot emlékműveket, hogy eseményekkel jelölje meg az az idő folyamát, a múlt fogalmait képekkel és ezáltal helyszínekkel kapcsolja össze. A gond csak az, hogy az emberi emlékezet igencsak szelektív. Így nem érhet meglepetésként minket, amikor Alexander Schikowski emlékezetünkbe idézi mindazt, amit mindenáron szeretnénk elfelejteni.
Mi van akkor, ha az egyetlen valódi leszármazottaink ezen a világon a tárgyak? Mi van akkor, ha az általunk teremtett dolgok végül felfalnak bennünket? David Wilkinson munkáiban sok minden felismerhető: a kolbász, az építészet, a vallás, de mi az, ami egységbe foglalja mindezt? Talán nincs is ilyen? John Tineyval közösen készített munkájában a nyíltan megjelenített groteszket látjuk, miközben a józan ész ölbe tett kézzel ül és a markába röhög.
Bullet Shih festményei kényszeresek és transzgresszívek, a művészettörténetből és a populáris kultúrából kölcsönvett töredékekből állnak össze. A festéket gyorsan viszi fel, a képek összefolynak, a nézőnek csupán nagyjából lehet fogalma arról, mit is ábrázolnak. Festett hálói kibogozásához talán egyszerűbb szembenézni a megfoghatatlannal és a ténnyel, hogy a festészet mindig is a vita középpontjában állt.