Már tizenévesen nagyon érdekelt a kortárs festészet, s megannyi európai múzeumot, galériát bejárva csodáltam Bacon, Baselitz, Basquiat, Chia, Cucchi, Dubuffet, Jones, Malevics, Magritte, Rothko és még oly sok más nyugati művész alkotását. Gyönyörűek voltak, mindegyik a maga módján.
Majd amikor hazaértem, otthon Tito képeit láttam az iskolában, a tévében, az újságban, s azok ugyanolyan mélyen belém vésődtek. Majd eltűnt Tito, s megjelent Milosevic, akit érdekes, jóképű embernek tartottam eleinte, később viszont egyáltalán nem.
Kelet-európai lévén mindkét világot a magaménak tartom. A kapitalizmus nagy sztahanovistái, a nyugati művészettörténészek és gyűjtők által működtetett modern művészettörténet szépségeit egyrészt, másrészt a kelet-európai történelmet meghatározó alakok arcvonásait, a közösségünkből kikerült történelmi csúcsegyedeink pecsétjeit, mint kényszerűen talált, belénk sulykolt, szeretett vagy gyűlölt, képi világunk legérzékenyebb elemeit, amelyek identitásunkról, korunkról, szépről és szörnyűről alkotott fogalmaink elkerülhetetlen velejárói.
Számomra mindkettő egyformán fontos. Az előbbi az elérhetetlen szép autonóm, zárt módon működő utópiájaként, az utóbbi a megélt idő, korunk népművészeti mintáiként.
Éppen ezért igyekszem a kettőt összehozni. A nyugati esztétikumba a keleti arcokat belopni, gyógyulás céljából a háttértartalmuktól megfosztani, megszépíteni, esztétikussá, nyugativá tenni. Így, ha Enzo Cucchi képi világába ágyazva látom Szlobodán Milosevicet, akkor már nem is vált ki belőlem félelmet, mint akkor, amikor hazámból miatta elmenekülni kényszerültem, hanem megnyugvást, szeretetet, hisz szimpatikussá vált az olasz mester mediterrán hangulatú túlvilági tüzében, ahogy magányosan rám vár, hogy egy szép napon együtt focizzunk.
Hasonlóképpen a többi festmény is egy-egy arcot mutat be, akikkel valamilyen viszonyom volt. Legyen az Tőkés László, akit a brüsszeli Magritte-ház látogatását követően a Brüsszel-Budapest járaton ülve láttam, vagy az ugyancsak a Vajdaságból elszármazott Rákosi, akit az a panelház előtt láttatok, amelyben édesanyám él Pesten, jobb híján egy tornatanár szemszögéből láttatva, lévén a Rákosi-korban nem lehetett külföldre utazni, nyugati mesterek műveivel találkozni.
Vagy Szanyi Tibor, akit a műtermem környékén olykor látok, pillanatokkal azután, hogy Basquiat-ról írtam esszét, vagy Deutsch Tamás, aki egykor a Tudósok együttes honorját fizette nekem, két koncert összegét, bár az első hallatán a másikra már nem tartott igényt.
Mint nyugati barátaim, én is szeretem a szépet. De úgy érzem az számomra más. A kelet-európai identitásból, történelemből, helyzetből, viszonyokból fakadóan nagyon, de nagyon más, amelyet talán csak mi kelet-európaiak tudunk megérteni, ha egyáltalán.
Éppen ezért nagyon remélem, hogy ez a néhány kép azt a célt szolgálja, hogy azokat látva előbb megrökönyödjünk, majd feloldódjunk, miközben velük azonosulunk.
drMáriás